A nagy utazások ideje
1976 nyarán szomorú esemény – I. Madarász Lajos hirtelen halála döbbentette meg a gyülekezetet. I. Madarász Lajos lelkipásztorunk az28 egyházmegye esperese is volt. Már néhány éve betegeskedett és húsvétkor az úrvacsorai kenyeret 1 csak széken ülve tudta osztani a híveknek. Mindig rosszabbul lett, majd kórházba került, ahol a halálos kór három betegséggel is támadva az orvosok küzdelme ellenére elvitte Őt közülünk. Nagy veszteség volt a gyülekezetnek, de az egyházmegyének is, mert az akkori idők szelének ellenállva kizárólag az Ige útmutatása szerint munkálkodott a gyülekezetben és egyházmegyében egyaránt. Énekkarunk, az Úr kegyelme után, emberileg elsősorban neki köszönheti megmaradását a háború után, mikor 1948-tól kezdve szinte mindenütt egyszerre kántor nélkül maradtak a gyülekezetek. Fót is így járt volna, ha I. Madarász Lajos erős hittel, a presbitériummal együtt egy akkor érthetetlennek tűnő lépésre nem szánta volna el magát. A jövő kibontakozni látszó sötét képét meghazudtolva, ilyen helyzetben önálló kántori állást szervezett. Énekkarunk a nehéz válságon átjutott. Az Úr kezéből ajándékként, általunk el nem képzelt szolgálati lehetőségek előtt állt. A legnehezebb ötvenes években is végig telt templomban, zsúfolásig tömött gyülekezeti teremben szolgálhattunk lelkipásztorunkkal együtt. A gyülekezetben egyre jobban kibontakozott a lelki ébredés, kb. 50 tagú imaközösség alakult. A gyülekezeti munkákat mindvégig akadálytalanul végezhettük a lelkipásztorral együtt, ebben támogatott a „sűrű” gyülekezet. Beigazolódott gyülekezetünkben az Ige: „Kevesen voltál hív, többre bízlak ezután.”
Néhány hónap múlva új lelkészünk lett. Végh Tamást 1976-ban választotta lelkipásztorának a fóti gyülekezet óriási lelkesedéssel, hiszen segédlelkészünk volt és nagyon megszerettük. Szükség is volt az összefogásra, mert a belső templom- és karzatépítés óta az ő szolgálati ideje alatt kezdődött a legnagyobb építkezés. A régi lelkészlakás már korszerűtlenné vált, a benne lévő gyülekezeti terem, ahol a kórus próbáit tartotta, szűknek bizonyult. Megindult a gyülekezeti ébredés második hulláma (az első az ’50-es években kezdődött), melynek nyomán a gyülekezet végképp kinőtte a kis termet. Ekkor döntött a presbitérium úgy, hogy gyülekezeti termet és parókiát épít. Újra a hit próbája következett. Új lelkészünk meggyőző hitével ragaszkodott az Igéhez: „ne tudja a te balkezed, mit cselekszik a jobb”; viszonylag rövid vita után elérte, hogy az adakozásokat az istentiszteleteken név nélkül hirdessük ki. Sokan attól tartottak, hogy ez az adakozás csökkenéséhez vezet, éppen most, amikor legjobban kellene. A valóság pedig az ellenkezője lett: több adomány érkezett. A már 1975-ben megkezdett orgonabővítés Végh Tamás megválasztásakor már majdnem abbamaradt az egyéb fontosnak látszó ügyek miatt. Ekkor, mivel az új lelkész ismerkedett az orgonabővítés ügyével, együtt elmentünk Farkas János mester műhelyébe. Mikor látta a csodálatos, félig kész, három manuálos, 28 regiszteres játszóasztalt, s a mester megmutatta ül. megmagyarázta elképzeléseit, örömmel a folytatás mellett döntött ő is. Az orgona után következett az óriási anyagiakat, fizikai munkát, hitbeli hozzáállást követelő további nagy vállalkozás, a parókia és a gyülekezeti terem építése, ami végül is az Úr segedelmével sikeresen befejeződött.
Hazai vendégszolgálatainkon kívül külföldön is több alkalommal jártunk. Első hollandiai utunk (1978.) állami (!!!) engedélyezésének regénybe illő eseményeit röviden vázolom.
Már 1965-ben, majd utána 2 évenként egy-egy hónapot töltöttem Schriesheim bei Heidelbergben Kurt Mechtersheimer lelkipásztoroknál, majd onnan Hollandiába is elmentem több alkalommal. Az ottani gyülekezeti énekkarokat hallgatva elhatároz-tam, ha egy mód van rá, megpróbálom az énekkart kivinni. Még 1973-ban óvatosan rátértem beszélgetésünkben erre a kérdésre, s meglepődve láttam, hogy nem zárkóznak el. Hazaérve megbeszéltem I. Madarász Lajos lelkészünkkel. 1975-ben járt itt Hollandiából, Bennekomból a diakóniai bizottság Joli néni (J. Busser Rass) vezetésével kb. 10-en (A. v. Grootheest és neje, G. v. Bruxwoort és neje a bizottság vezetői). Tetszett nekik az énekkarunk, s akkor tréfásan megemlítettem, hogy majd egyszer Hollandiába is kimegyünk. Mindjárt mondták, hogy meg is hívnak. Említettük azt is, hogy elkezdjük majd orgonánk felújítását, erre Hollman úr azonnal 100 guldent adományozott, s az énekkar előtt átadták nekem.
Nemsokára elküldték a meghívást Hollandiából. Ekkor kezdődött a hosszú, regénybe illő huzavona az állami szervekkel, ül. az ÁEH-val (Állami Egyházügyi Hivatal). Mivel az ÁEH nem engedett, személyesen bementem érdeklődni. Azt mondták, a meghívás nem jó, s közölték, hová kellett volna küldeni. Ezután Horváth György püspöki titkár úrral közösen felvettük a kapcsolatot a hollandokkal. írtam Bennekomba, hogy az ÁEH-ba, a püspöknek, az esperesnek és nekünk is újra küldjenek meghívókat felsőbb holland egyházi vezetőséggel igazolva meghívásunkat. Ez megtörtént, de ezután is csak szívós, személyes utánjárással, Isten segítségével jutottunk ki. A sok huzavona úgy látszik az Úr akarata volt, javunkra. Ugyanis az eredeti időpontban (mert végül 3 hetet késtünk) két héten át állandóan esett az eső és ködös volt egész Európa, a későbbi időpontban pedig, míg ott voltunk, csodálatosan szép idő volt.
J. Busser Rass, a kedves Joli néni szervező munkájával tette lehetővé, hogy egyáltalán elindulhasson külföldi szolgálataink sora, és megvalósuljon az akkori idők lehetősége szerint.
A külföldi utak a szolgálatokon túl igen sok élményt nyújtottak. Félelmetes volt látni az osztrák határon az erődítményszerű vasfüggönyt. Bécsben a csodálatos schönnbrunni kastélyt néztük meg gyönyörű parkjával. Köszöntöttük Gyenge Imre püspök urat, aki utunkban segítségünkre volt, s énekeltünk az oberwarti templomban. Salzburg, majd az alpesi havasok szépségeiben gyönyörködve megálltunk Kufsteinben, ahol a híres börtön rabja volt Rózsa Sándor és sok ’48-as szabadságharcos. Innsbruckba már este érkeztünk énekelve a „Már nyugosznak a völgyek” kezdetű énekünket, amelynek eredeti dallama ehhez a városhoz kapcsolódik. Fáradtan tértünk nyugovóra. A hegyóriások tövében megbúvó város csodálatos látványára ébredtünk a pirkadó napfénynél. Megtekintettük a síugró sáncokat, majd Münchenben az akkor még szenzációnak számító olimpiai sátrakat. A frankfurti repülőtéren is eltöltöttünk néhány órát, ahol a gépóriások percenként szálltak le-fel. A kölni Dóm tornyaira és mennyezetére tekintve szinte hangyáknak éreztük magunkat. Kicsit kiábrándító volt látni, hogy az Isten háza szinte korzónak látszott a sok nyüzsgő, csevegő turistától. Igazán pihenésnek számított, és otthon éreztük magunkat, mikor egy-egy gyülekezetben várakozó örömmel fogadtak vendéglátóink.
1978-ban, első utunk alkalmával a Bennekomi gyülekezetben családoknál szálltunk meg, s innen mentünk naponként busszal más-más városba szolgálni. A bennekomi diakóniai bizottság a Grootheest és Bruxwoort család vezetésével az orgona-építéshez is komoly segítséget nyújtott. Minden hollandiai utunk, még az orgonaépítés ügyében tett útjainknak is az induló és befejező állomása volt a Mechtersheimer család kedves schriesheimi otthona, sőt minden alkalommal a kórus első és utolsó szállását is ők biztosították, részben az anyagi terheket is vállalva.
Legtöbb szolgálatunk Hollandiában volt. A következő városokban jártunk: Kampen, Bussum, Amsterdam, Bennekom, Apelndoorn, Beesterswaag, Rijnsburg, Stadskanaal, Sneek, Delden. Az NSZK-ban: Schriesheim bei Heidelbergben két alkalommal és Leimen bei Heidelbergben. 1980-ban Dr. Csete K. István püspök úr meghívására utaztunk Jugoszláviába, 3 gyülekezetbe: Pacsér, Moravica és Feketics református templomaiban adtunk hangversenyt. 1981-ben, Csehszlovákiában, 1983-ban, Erdélyben szolgáltunk és jártuk végig az ország szebbnél szebb vidékeit. E helyen kell megemlékeznünk kedves külföldi barátainkról, akiktől sok segítséget kaptunk. Az NSZK-ban Kurt Mechtersheimer, volt leimeni lelkipásztor és felesége, Hollandiában J. Busser Rass, a kedves Joli néni. Hanekampné Kovács Sebestyén Vera lelkésznő segítségével és szorgos munkájával lehetővé vált második hollandiai utunk az énekkarral, majd az orgona bővítésekor több alkalommal is szervezett Kalocsay Márta számára koncertsorozatot holland templomokban, aminek bevételét orgonaalkatrészekre és nyelvsípokra használtuk fel.
Köszönjük az énekkar nevében Lissai Jánosné kedves testvérünknek a sok hímzett térítőt, melyekből minden utunkra vittünk magunkkal, hogy a vendéglátó gyülekezeteket meglepjük valódi, értékes magyar emlékekkel. Ezekből több szép darabot ajándékba is adott. Az énekkar is kapott ajándékot a vendéglátóktól, de ezt az összeget szintén az orgona alkatrészeinek megvásárlására fordítottuk.
Egyik kedves, mindig szolgálatkész, lelkes énekkari tagunk, Juhász Borbála 11 évig volt hűséges munkatárs, mindaddig, míg egy Súlyos – és mint rövidesen kiderült – gyógyíthatatlan betegség kezdte ki fiatal szervezetét, s alig egy év leforgása alatt el is költözött közülünk, 1984. december 8-án. Ő volt énekkarunk krónikása (mert az énekkar eseményeit egy naplóba jegyezzük), s igazán nem gondolta, hogy egyik legsötétebb fejezete a tőle való búcsúzás lesz.
Énekkarunk munkáját nagyban segítette a lelkipásztorok támogató megértése. Ezt a szolgálatot az 1976-ban elhunyt I. Madarász Lajos, majd az utána megválasztott Végh Tamás lelkipásztorok is mindig nagyra becsülték és munkánkat mindenben a legmesszebbmenőén segítették, illetve segítik. Ugyanakkor nem hiányzik az imádkozó hívő énekkari tagok, a bibliaórai hívek, az imaórások csoportjának komoly segítő imádságos háttérmunkája sem, mely nélkül nem is képzelhető el ez a szolgálat. A férfitagok között a többség egyúttal presbiter is. így az állandó sűrű fizikai és lelki együttlét mélyíti a tagok saját, és a gyülekezet más irányú szolgálatai iránt érzett felelősségét.
Itt egy pillanatra meg kell állnunk. Összevetve a volt Dalkör és a mai Vegyeskar munkáját, már az eddigiekből is nagy különbséget látunk a kettő között. A dalkörök a háború előtti gyülekezetek illetve községek-városok jellegzetes kulturális együttesei voltak. Az egyházi névvel fémjelzett énekkarok is tulajdonképpen zömmel világi műveket énekeltek, általában világi versenyeken vettek részt, az egyházi jelleg sokszor csak a névben volt meg egyes kórusoknál. Gyülekezeti szolgálatuk a temetéseken való éneklés és az egyházi nagyünnepeken egy-egy ének eléneklése volt, ami azt jelentette, hogy egyházi művekkel nemigen foglalkoztak, mert hiszen állandó temetési és nagyünnepi repertoárjuk volt, elandalító, egyházinak alig mondható szövegekkel, amit szinte próba nélkül produkálhattak. Persze kivételek voltak, de az általános kép ez volt, bár ezen a szinten és egyházi légkörben a Fóti Református Dalkör mindig a szolgálata magaslatán állt.
Ma az egyházi kórusok versenyének ideje lejárt, mégis munkánkat sok hazai és külföldi színvonalas szolgálat fémjelzi. Vidéki, vagy akár külföldi szolgálatokra a tagok legtöbbször saját költségükön, autóbusszal utaznak. A vendéglátó gyülekezetek általában hozzájárulnak – saját erejükhöz mért, önként felajánlott összeggel, melyet adott esetben útiköltség-hozzájárulásként, vagy az énekkar egyéb céljaira használunk fel. Az is előfordult többször, hogy a felajánlott összeget visszaadtuk a gyülekezet éppen soron lévő szükségére, vagy egyéb segítségre. Sőt, látva a gyülekezet és pásztora helyzetét, az énekkar adományt is adott a gyülekezetnek (egyik alkalommal, 1977-ben, egy kicsi Bács-Kiskun megyei, templom nélküli gyülekezet részére — megdöbbenéssel látva helyzetüket — 3.000 Ft-ot adakozott az énekkar a helyszínen). A kórus életében gyakran cserélődtek a tagok, az elmaradtak helyébe lépők biztosították az utánpótlást, így a kórus nem „öregedett” el. Sőt, újabb reményekre jogosított, hogy 1986. február 16-án volt az első próbája az újonnan induló gyülekezeti ifjúsági énekkarnak 22 résztvevővel. Az ifjúsági énekkarkésőbb alkalmi szolgálatokat végzett. Felnőtt tagjaiból többen átléptek a nagykórusba.
1986. júniusában nagy veszteség érte a magyar egyházzenét. Június 27-én meghalt Gárdonyi Zoltán professzor, zeneszerző, énekkarunk egyik támasza, nekem személy szerint mesterem és atyai jó barátom, kinek egyházzenénkben munkatársa lehettem. Haláláról a Reformátusok Lapjában emlékeztem meg (a cikket lásd később). Énekkarunk – felesége és családja engedélyével – egy évvel később vette fel „Gárdonyi Zoltán” nevét.
Gárdonyi Zoltán éppen – 1986-ban – töltötte be 80. életévét. Kérésemre Szálkái Lajos lelkész a 42. zsoltár alapján néhány soros emlékverset írt a mester köszöntésére. Bárdos Lajost kértem meg a megzenésítésre, akinek a szöveg annyira megtetszett, hogy betegsége ellenére vállalta a mű megírását. A mű egyik példányát elküldtem Gárdonyi Zoltánnak, aki kedves szavakkal válaszolt a szerzőnek. A mű bemutatását azonban egyikük sem érhette meg. Bárdos Lajos – valószínűleg – utolsó kórusművét végül is a Debreceni Kántus mutatta be 1986. őszén, miután az ősbemutatás jogát – kérésére – átadtam Berkesi Sándornak.
Juhász Jánosné, kedves hívő, szoprán hangú testvérünk, leánya (szoprán) 1984-ben történt elvesztése után is hűségesen járt a próbákra. Lassan azonban egyre gyengébb lett, súlyosan megbetegedett. 1988. május 7-én és 8-án, Békéscsabán és Gyulán a kórus két napos szolgálata második napjára igen betegen, de mégis utánunk jött férjével együtt autóval, hogy a gyulai szolgálaton részt vegyen. Meglepődésemre, hogy eljött, így szólt: ” Tudom, Kántor úr, hogy ez az utolsó részvételem a kórusban, most kicsit könnyebben vagyok, ezért még utoljára szolgálni akartam.” Megrendülve, s elcsendesedve meg kellett kérdeznem magamtól, vajon én is ilyen végzetesen komolyan tudom-e venni a szolgálatomat? Ez a rövid párbeszéd azóta is végigkíséri munkámat. Juhász Jánosné nyolc hónap múlva, 1989. január 22-én csendesen elhunyt. A szolgálatukat ennyire hűségesen végző és az énekkari munkát hitbeli és lelkiismereti kérdéssé tevő, már elhunyt, vagy még ma is szolgáló énekkari tagokkal felüdülés és öröm a közös tanulás és a szolgálat – akik időt, fáradtságot, de anyagiakat sem kímélve életük részének tekintik ezt a munkát.
1991-ben súlyos tragédia érte családunkat. Legidősebb lányunk, Zsuzsanna, a néhány napos kivizsgálást követő műtét utáni napon, 42 éves korában meghalt, mielőtt magához tért volna. Három árva gyermeke és férje a családdal együtt gyászolta. Nagyon nehéz volt! Bele kellett nyugodnunk az Úr akaratába.
Szinte minden évben, a téli hónapokban, általában karácsony után, erős torokgyulladásom miatt nagyon nehéznek bizonyult számomra az énekkari munka, de legfőképpen a temetéseken való éneklés. Sokszor helyettest kellett kérnem. Ekkor vetődött fel bennem először a gondolat, hogy lassan utána kell nézni, ki is fogja folytatni a munkám. Márta lányom, aki orgonaművész, szintén állandó torokbántalmakkal küszködött, nem tudta vállalni a karvezetést és a temetéseket, bár szinte minden istentiszteleten ő is orgonáit. Végh Tamással is beszéltünk a kántorválasztásról, de ő erősen bíztatott a további munkára azzal, hogy a kántorváltásnak egyébként sincs meg a feltétele, mert a kb. 150-200 éves kántorlakást fel kell újítani, s erre még nem nyílt lehetőség, de majd ennek is eljön az ideje. A temetéseken jó hangjával igen sokat segített az éneklésben. 1991-ben hangszálaimat meg kellett műteni, ezután temetésekre nem tudtam járni, a kórustanítás is nehezemre esett.
Hollandiából levél érkezett. A barneveldi énekkar szeretett volna Magyarországra jönni, s megkértek, hogy szervezzem meg az útjukat, szolgálataikat. Természetesen vállaltam, így eljöttek és énekeltek Kecskeméten, Debrecenben, a Kálvin téren és Fóton. Igazán örültek sikeres szolgálataiknak. Kalocsay Márta egy-egy orgonaművei közreműködött koncertjeiken.
Máté János professzor úr, kedves barátom, váratlanul a svéd evangélikus egyházzenei közösség meghívóját adta át 1991. márciusában a fóti Gárdonyi Zoltán Énekkarnak. Örömmel vettük a meghívást, s bár fejenként 13.000 Ft-ba került a repülőjegy, mégis a kórus tagjai vállalták. Tehát nincs megállás! Szorgalmas tanulás, kemény próbák következtek. Elvem mindig az, hogy minden kórustag emlékezetből el kell tudja énekelni szólamát a próbákon és az előadáson is. Ennek igen sok előnye van (pl. nem lehet felelőtlenül a kottapapír mögé bújni, a karnagyra nem figyelve fújni a saját szólamot!). Azért is írom ezt, mert a svédek külön felfigyeltek rá és nagyon tetszett nekik az emlékezetből való éneklés. Jól sikerült koncertjeink voltak.
Március 28-án indultunk Ferihegyről Stockholmba, majd onnan egy emeletes busszal kb. 900 km-t tettünk meg Pitea-ig. A kistarcsai evangélikus énekkarral együtt utaztunk egy darabig; mi kb. 300 km-rel tovább mentünk. Svédországban óriási távolságok vannak. Egy konferenciatelepen voltunk elszállásolva a tengerparton. Esténként más-más gyülekezetben adtunk hangversenyt. Egyik résztvevő énekkaros szakközépiskolás lány így írt iskolájuk lapjában:
„Egy tengerparti városban voltunk elszállásolva. Lulea mellett (szintén egyetemi város) volt ez a kis városka. Pitea-nak hívták. 200 méterre volt tőlünk a tenger. Fürödni nem tudtunk benne, mert 70 cm-es jég borította. (Ez egy tankot is elbír.) Az éjszakákat mínuszokban mértük. Csupán 16 fok C volt… Naponta két koncertet adtunk, a többi idő a miénk volt. Megnéztük a világ legmodernebb jégtörő hajóját, voltunk egy tűzoltóságnál… A legnagyobb élményem, hogy átmentünk Lappországba. Azért mondom, hogy át, mert az északi sarkkörön túl van. Az északi szélesség 68. foka körül megállt a busz. Kiszálltunk. Egy tábla volt az út szélén: ‘Köszöntjük az északi sarkkörön’ – persze svédül. Az az érdekessége, hogy ezen a fokon egy erdősáv ki van vágva. Ez jelzi az északi sarkkört… Megnéztünk egy lapp múzeumot… Hazafelé láttam az északi fényt. Gyönyörű volt.”
A svéd út után Komárom-Nagymegyer (Szlovákia) volt a következő szolgálati utunk. Komáromhoz kötődik kedves diákéveimnek egy része 1937. és 1941. között, ezért külön ajándék volt számomra ez az út.
Meglepetésünkre a barneveldi kórus 1992 tavaszára újra meghívott Hollandiába, mégpedig úgy, hogy minden költségünket vállalták. Nem hittünk a szemünknek. Az Úr így jutalmazta, ilyen szebbnél-szebb utakkal, szolgálatokkal az énekkarosok hűséges munkáját. Heidelberg melletti szállásunkat oda-vissza Kürt Mechtersheimer lelkipásztor fizette részünkre, amit utólag tudtunk meg. Énekkarunk nyugati útjait emberileg elsősorban neki és családjának köszönhetjük. Megállás tehát nem volt a továbbiakban sem.
1992. április 14-23-ig Bameveldbe utaztunk. Igen nagy szeretettel fogadtak. Pompás koncerteket adtunk a környező városokban is. Családoknál laktunk, napi programok voltak. A legszebb a virágkiállítás volt Zootermeerben, melyet gyönyörű tavaszi napsütésben nézhettünk végig, ámulva a lenyűgöző virágcsodákat.
1993. tavaszán Gárdonyi Zoltán emlékére rendeztek hangversenyt a pasaréti templomban, melyen mi is énekeltünk, mint a szerző nevét viselő énekkar. A hangversenyen – melyen Gárdonyi Zsolt, édesapja orgonaműveiből adott elő – elénekeltük Bárdos Lajos – Gárdonyi Zoltán 80. születésnapjára korábban kérésünkre írt – kórusművét is.
Az 1993. év szolgálatokkal teli tavasza után a nyári szünetben mindnyájunk számára megrendítő hír érkezett. A. Tóth Istvánné, szoprán énekesünk, az egész gyülekezet Zsófikája június 19-én, hajnalban elhunyt. Néhány nappal előbb még az Őrbottyáni Gyermekotthonban segített az ott véget nem érő munkákban. Nem akartuk hinni, hiszen előtte való nap sokan beszéltek vele, de az Úr útjai kifürkészhetetlenek. Nemcsak a család, az énekkar, a gyülekezet, de az egész község döbbenetét váltotta ki váratlan halála. Gyülekezetünk „motorja” volt, más egyéb szolgálat mellett a fótiak rendszeres őrbottyáni munkáinak állandó szervezője. Élete igazi szolgáló élet volt.
Emlékezetes volt (de hát melyik nem volt az?) a harmadik szlovákiai utazásunk is, amikor Léván és Zselizen énekeltünk – számomra azért is, mert 1944. októberében a lévai gyülekezet templomában kezdtem meg kántori szolgálatomat 54 évvel ezelőtt. Léva szülővárosom, édesapám 14 évig, haláláig (1960.) a gyülekezet gondnoka volt. Szüleim a lévai temetőben nyugszanak. A zselizi szolgálatunkról videofelvétel készült, de a hanganyag sajnos élvezhetetlen, mert a gépben lévő automata a dinamikát teljesen eltorzítja – pedig egy igen jó, fűtött hangulatú koncert volt. Itt vezényelt néhány művet Berkesi Boglárka zeneakadémiai hallgató is (karvezetés), aki az 1994-95-ös munkaévben kisegített, mert hangszálaimat 1994. tavaszán műteni kellett, s beszélni alig tudtam. Boglárka kitűnő tehetséggel látta el a karvezetői munkát, jó segítő volt. Az énekkar már az első próbán szívébe zárta „Bogit”, a mosolygó, kedves kis „karmestert”, azóta is szeretettel emlékezünk rá.
1995. március 15-én Fót nagyközség képviselő testülete „Kalocsay Ferenc református kántor-karnagynak a község szellemi értékeinek gyarapítása érdekében végzett kimagasló munkája és hosszú időn át kifejtett kiemelkedő közéleti tevékenysége elismeréséül 17/1995. számú határozatával ‘Fót Díszpolgára’ címet adományozza”. Nagy meglepetésként ért ez a kitüntetés, amit természetesen nagyrészt az énekkar hűséges, kitartó munkájának köszönhetek, akik az „énekelt Ige” és a gyülekezetünk hírvivőiként bejárták hazánk igen sok gyülekezetét, Európa 7 országát, mindenütt gyülekezeti szolgálatokat végezve.