Az ötvenes évek
Ifjúkoromban (1938–44-ig a Felvidéki Béthel Árvaház komáromi Timótheus otthonában, a „Timótheus Palotában”) alakítottunk egy kis zenekart, és a környező gyülekezetek komáromi konferenciáin játszottuk az énekeket. Titkos vágyam volt szervezni Fóton is hasonló együttest gyerekekből. Felhívásomra 1950 őszén a fiatalok (12–14 évesek) jelentkeztek, hogy szeretnének valamilyen hangszeren játszani. Magam járatos voltam néhány hangszeren, 9 évig tanultam zeneiskolában hegedülni, s mellette játszottam mandolinon, harmóniumon, furulyán és tangóharmonikán. Szereztünk hangszereket és elkezdtük a tanulást. (Akkor még zeneiskola csak Újpesten volt.)
Viszonylag rövid idő alatt kis zenekar (hegedű-mandolin-furulya) verbuválódott a gyermekekből úgy, hogy ’53 karácsonyán a templomban, majd később szeretetvendégségen többször is játszottak. A zenekar tagjai: Balogh Lídia, Béres Borbála, Cselőtei István, Sz. Elek István, Jakab Zsófia, Molnár János, Petrik József, Tóth János. A minden egyházi munkára árgusan figyelő állam azonban az 50-es évek vége felé eltiltott az iskoláskorú gyermekekkel történő mindennemű foglalkozástól (a kétszer 2 órás iskolai hitoktatást és konfirmációi órákat kivéve, ahol viszont rengeteg éneket tudtam tanítani), majd jöttek a kemény, erőszakos szocialista évek, így a kis zenekar és énekkar is megszűnt.
Folytatódott tehát a vegyeskari munka, az énekkarnak minden világi kapcsolata megszűnt. Rövid időn belül a leánysereg is csatlakozott a vegyeskarhoz. Szolgálatokban nem volt hiány. Egyházi ünnepeinken az énekkar rendszeresen több énekkari művet is énekelt. Régi mesterek könnyebb műveivel kezdtünk, azután Gárdonyi Zoltán, Csomasz Tóth Kálmán, Papp Ákos, Ballá Péter szerzeményeiből énekeltünk. 1949 szeptembere nevezetes esemény volt az énekkar és a gyülekezet számára. Megjelent az új énekeskönyv. Mivel a gyülekezet már sok új éneket tudott, mindenki alig várta, hogy láthassa az új kiadást. Naponta érdeklődtünk a sajtóosztályon, mikor lehet vásárolni. Végre, szeptember elején megvásárolhattuk az első 600 db új énekeskönyvet. Boldogan vittem haza taxival a nagy szállítmányt és szeptember 11-én már ebből énekelt a gyülekezet. A régi énekeskönyveket összeszedtük és elküldtük olyan szórványokba ajándékként, ahol szükség volt rá. Egy emlékjelzőt is készíttettünk, amelyet minden énekeskönyvvel ajándékba adtunk. Persze, hogy ilyen gyorsan ment az áttérés az új énekekre, annak meg volt az előzménye. Már 1949. januárjától minden bibliaköri alkalmon megtanult a gyülekezet egy vagy két éneket, az akkor még forgalomban lévő sokféle énekeskönyvből. Ez év nyarán, Kecskeméten részt vettem egy konferencián, amelyen a készülő énekeskönyvet ismertette Csomasz Tóth Kálmán lelkipásztor (az 1949-ben kiadott ‘Gyülekezeti Énekeskönyv’ szerkesztője, kiváló hymnológus). Attól kezdve még lelkesebben igyekeztem – kizárólag a megjelenendő énekeket tanítani. Az énekkar is nagy szerepet vállalt a népszerűsítésben. A könyv megjelenése után az istentiszteleteken is tanultuk az új énekeket, amit tanítás közben az énekkar mutatott be.
Itt viszont problémák voltak az énekkar elhelyezésével. A karzatok kizárólag a legények és a fiatal házas férfiak részére voltak használatosak. Nagy nehézséget okozott az énekkart elhelyezni az istentiszteleten. Akkor még a templom mindig tele volt! Először az ún. nagykarban helyezkedtek el, az orgona viszont a másik karzaton volt. Át kellett volna vinni a kórust, de az orgona sok helyet foglalt el és csak az egyik oldalon lehettünk volna, ott viszont nem fértünk el. A karzati feljáró olyan meredek volt, hogy a nőknek igen kellemetlen volt a feljárás. (Akkor még mindenki népviseletben járt.) A lelkipásztorral és a kórussal együtt sokat gondolkodtunk, hogyan lehetne jó megoldást találni az énekkar végleges templomi elhelyezésére.
Így néhány éves várakozás után a kórus sürgető kérésére a presbitérium elhatározta, hogy az orgonakarzatot megnagyobbítja. 1955-ben a terv valóra is vált. Ifj. Marosi Béla fiatal mérnök első munkájaként megszületett az új karzat. Id. Bartos Sándor (tenor) javaslatára a karzatfeljárót a templom mögé vezettük, kényelmes lépcsőt alakítva ki. A tervet úgy készíttettük, hogy a karzat elején egy majdani új orgona rückpozitívjának is legyen helye. 24 év múlva – 1979-ben – ez meg is valósult: régi orgonánkat 1979-ben felújítottuk, így egy 3 manuálos 28 regiszteres orgona áll ma a gyülekezet szolgálatában. Az énekkar számára a régi „kakasüllők” helyett (így nevezték a régi, kizárólag gerendákból készített karzati üléseket) felnyitható székek készültek, hogy éneklés közben kényelmesen felállhassanak. Attól kezdve az énekkar minden templomi alkalmon itt foglalt helyet, mindenkinek meg volt a maga széke és mindig ott ült. Ez még ma is így van. Az énekkar – már minden nehézség nélkül – szolgálhatott minden istentiszteleten. Ha négyszólamú énekkel nem is mindig, de az új énekek vezetésével, tanításával.
Gárdonyi Zoltán, énekkarunk atyai pártfogója, sok szép művet írt kérésemre az énekkarnak (Az énekkarnak írt művek jegyzéke megtalálható a füzet végén.) 1955-ben, az orgona-karzat felavatásán énekelte először az énekkar Gárdonyi Zoltánnak a „Megszenteltem e házat” c. művét a szerző orgona-kíséretével. Soha nem felejtem el, amikor a mű kéziratos partitúráját átadta, tréfásan így szólt: „Ferikém, azt hiszem törököt fogtál, mert bizony elég hosszúra sikerült.”
Máté János ezekről az időkről a Reformátusok Lapja 1996. május 19.-i számában „Gárdonyi Zoltánra emlékezünk” címmel így ír: „Döntő hatással volt munkásságára, amikor 1949-ben megismerkedett a fóti gyülekezet énekkarával és vezetőjével Kalocsay Ferenccel, ennek hatására kezdte írni a legkisebb gyülekezeti énekkarok számára is felhasználható feldolgozásokat. Kórusműveire jellemző, hogy vagy énekeskönyvünk dallamait használja fel, vagy (mint egykor Schütz) a Szentírás szövegeit zenésítette meg.”
Az énekkarba nagyon sok fiatal jött. Az idősebbek, főleg a nők közül, lassan elmaradtak. 1954-55. évben az énekkar létszáma 60 fő volt. A kórus, mivel sokan voltunk s állandóan jártunk vendégszolgálatokra, elhatározta, hogy írásban lefekteti saját rendjét. Ez meg is történt, és azóta is ehhez tartjuk magunkat, melyet a presbitériummal jóváhagyattunk és az 1956. február 23-i presbiteri jegyzőkönyvbe iktattunk.
A legnagyobb létszámot 1956-57-ben értük el, összesen 67 taggal. Énekkarunk évenként több alkalommal is részt vett vidéki szolgálatokon és Budapesten is. Ilyen kiemelkedő szolgálatunk volt a Kálvin téri templom 125 éves évfordulóján, 1955. szeptember 17-én. A világ minden részéből meghívott vendégek előtt énekeltük Gárdonyi Zoltántól a „Megszenteltem e házat” c. művet, melyet szerzője eredetileg erre az alkalomra írt kórusunknak. Mi már korábban is énekeltük a művet a szerző kíséretével Fóton, az orgonakarzat avatásán. (Az ősbemutató tehát Fóton volt.)
A Kálvin téri énekléskor még az énekkar nőtagjai mindnyájan, a férfiak részben népviseletben jártak. (Ez volt a szokásos mindennapi viseletük is.) A külföldi vendégek csak az éneklésünk alatt tudták meg, hogy vidéki gyülekezet énekkara énekel, és népviseletben vannak. Mindenáron szerették volna látni a vegyeskart. Sajnos, mire az üzenet felért a karzatra, hogy várnak ránk a lelkészi hivatalban az ünnepély után, már a kórus lement a kijárathoz, s elvegyült a sokaságban. Örültem, hogy orgonatanárom, Gergely Feri bácsi is eljött az ünnepélyre.
Ugyancsak a Kálvin téri templomban szolgáltunk 1959-ben, Szamosközi István püspök úr beiktatásán, majd később 1977-ben Dr. Tóth Károly, 1991-ben pedig Dr. Hegedűs Lóránt, jelenlegi püspökünk beiktatásán. Ezeken az alkalmakon énekeltük többek közt Haydn Esti imáját, Bárdos Lajos kórusunknak írt művét Tiszta patakod… címmel, valamint Handel Messiásából a Halleluja kórust 18 tagú – zeneakadémistákból szervezett – zenekarral. Az előadásra két üstdobot Fehér Lászlótól, a budapesti Szent István Bazilika karnagyától kértük kölcsön, és utánfutóval szállítottuk a Kálvin térre.
Minden vidéki vendégszolgálatunk alkalmával, különösen régebben, célunk volt a ritmikus zsoltárok és az új énekeskönyv énekeinek népszerűsítése is. Ezekből nemcsak feldolgozásokat énekeltünk, hanem unisono is bemutattunk belőlük, sőt több helyen meg is tanítottuk a jelenlévő gyülekezetnek. Fóton az új éneklés bevezetésének az is nagy segítője volt, hogy a hittan- és konfirmációi órákon sok, éneket tanultak, úgyhogy a 8. általános iskolából kikerültek szinte minden dallamot tudtak. A „járatos” zsoltárokat kivétel nélkül, a többiekből is igen sokat ismertek, ritmikusan. Gyülekezetünk életmenetét Isten úgy irányította, hogy minden munka (kivéve a 6-14 éves gyermekek iskolán kívüli egyházi foglalkoztatása) folyamatosan haladt. Még a heti két konfirmációi óra előtt is mindig egy-egy teljes óra énektanulás volt. Nagyon sokan ugyanakkor éveken, sőt évtizedeken keresztül vitatkoztak, hogy ritmikusan nem lehet a gyülekezetet megtanítani énekelni. Mi, – és hála az Úrnak, sok más gyülekezet is – szinte naponként gyarapodtunk új és új énekekkel. Az énekkar szolgálatai közé tartozott a temetéseken való éneklés. Itt azonban igen rövid idő leforgása alatt változtatni kellett az énekkari rend idevonatkozó pontján. Először minden énekkari tag hozzátartozójának temetésén énekeltünk. Később azonban – főleg a gyári munkások – mindig többen hiányoztak, így behoztuk azt a rendet, hogy csak működő énekkari tag halála esetén megy ki az énekkar a temetésre. Ezzel elkerültük, hogy áhítatos szép éneklés helyett kínos vergődés legyen, mert azzal csak rontunk a lelki építés helyett.
Itt említek meg két szomorú eseményt, mely énekkarunkat fájdalmasan érintette. Kalmár László, 21 éves kiváló basszusunk, a katonaságtól leszerelve hirtelen megbetegedett és alig félévi súlyos betegség után hirtelen meghalt 1957. június 5-én.
1957-től 62-ig énekelt köztünk Sz. Kalmár István. Utolsó hónapokig szinte semmit sem tudtunk fiatal életének egészségét kikezdő súlyos betegségéről, mely tragikus halálával végződött 1969. június 22-én. Mindkettőjükre sok szeretettel gondolunk vissza.
Kántori szolgálatom jócskán megszaporodott, amikor 1958. és 1961. között – három éven keresztül – a téli hónapokban 100-100 munkanapos kántorképző tanfolyamok voltak, ahol heti 8 órában tanítottam. A kántorképző énekkara sok közös szolgálatot végzett velünk együtt, még vidéken is. A kántorképzés megoldásához a fóti gyülekezet már 1958. tavaszán minden erejével igyekezett segítséget nyújtani. A Fóti Református Egyház 71. számú, 1958. május 18.-i jegyzőkönyve 5. pontjának határozata alapján az egyetemes egyház beható tárgyalások után elfogadta a fóti presbitérium ajánlatát, mely szerint a lebontandó kántorlakás felépítésekor egy 30 személyre szabott állandó kántorképző intézet felépítésére tettünk javaslatot. A kántorlakást a gyülekezet, a kántorképzői rész kiadásait az egyetemes egyház fogja fedezni. Marosi Béla építész készítette el az épületegyüttes tervrajzait. A meglévő gyülekezeti termünket is felajánlottuk használatra. Az egyetemes konventen 1 100.000,- Ft-ot el is különítettek erre a célra. A zsinati határozatra vártunk, közben más megoldásokról is tárgyaltunk. 1958 végén a fóti Mandák villában ideiglenesen megindult a fóti 3 éves kántorképző az Evangélikus Egyházzal közösen. A végső megoldás 1965-ben valósult meg a Debreceni Országos Kántorképző megindulásával. 1965-től 21 éven keresztül a Debreceni Országos Kántorképző nyári tanfolyamain szolgáltam. Gyülekezeti szolgálatom mellett, mint a Doktorok Kollégiuma Hymnológiai Szekciójának tagja, egész egyházunkat érintő egyházzenei munkában is részt veszek.
Felvetődött az a gondolat, hogy a vegyeskarnak adjunk nevet, lehetőleg egy kiemelkedő, községünk történetéhez szorosan kötődő személyiség nevét. Több név közül végül Fáy Andrásra esett a választásunk. Igaz, neki a zenével, kórussal alig bizonyítható a kapcsolata, de a régi idők irodalmi találkozóhelye volt a fóti szőlőjében épült présháza. Itt szavalta el először egy bordalát Vörösmarty Mihály is, s így született a „Fóti dal”. Fáy András ugyanakkor a Kálvin téri Egyházközség főgondnoka is volt, hamvait ott helyezték örök nyugalomra.
A kórus repertoárján a legkülönbözőbb művek szerepelnek: Palestrina, Praetorius, Schütz, Bach, Handel, Goudimel, Mozart, Brahms, Eszterházy, Bartók, Kodály, Bárdos, Gárdonyi, Halmos, Berkesi, Csomasz Tóth, Draskóczy, Máté János és még sok más szerző művei. Az énekkar a tagok mindennapi élet- és munkakörülményeihez igazodva október l-jével kezdi meg évi munkáját, amely általában húsvétig tart. Itt főleg az időjárás dönt tavasszal, mert a kórustagok sokan kertészkedéssel foglalkoznak (mellékfoglalkozásként pedig szinte mindnyájan) és ha megjön a jó idő, a próbák befejeződnek. Heti 3 alkalommal tartunk próbákat rendszeresen. Hétfőn: tenor-basszus, kedden: szoprán-alt, szerdán: összpróba. A próbák általában fél 7-től 8-ig tartanak. Ha azonban nehezebb vagy hosszabb művet tanulunk, akkor heti 5 próba van: 4 szólamonként más-más este, majd összpróba. Ez a sűrített tanulás szezononként általában 2-4 hét. A hosszú nyári szünetekben csak vendégszolgálatokra készülve tartunk az út előtt próbát. Tanulásnál mindenkinek egyedül is el kell énekelni a szólamot, néha úgy próbálunk, hogy minden szólamból egy-egy ember énekel együtt. Az a repertoár, amelyet egy előzetes próbával előadásra tudunk vinni kb. 25 énekkari mű. Nevezetes eseményei az énekkarnak az évi szeretetvendégségei. Általában egy vasárnapon rövid műsorral, egy előadással, film- vagy diavetítéssel, énekléssel, tombolával, játékkal, teázással és beszélgetéssel telik el a délután. Bevett szokás a karvezető Ferenc-napi köszöntése december 3-án. Ilyenkor (legtöbbször az összpróbán) a karmester üdítőitallal, lehetőleg egy-egy pohár finom borral, süteménnyel kínálja az őt köszöntő énekkart. Kedves, meghitt esték ezek. Az énekkar mindig értékes ajándékkal lepte meg vezetőjét! Viszonzásul valamelyik szólam-próbán tartjuk az énekkari tagok „összevont” névnapját, amikor képletes ajándékként a karvezető egy-egy szem édességgel kedveskedik a hölgytagoknak, míg a férfi próbán felesége által készített vajas pogácsával, egy-egy pohár jó borral, sós süteménnyel. Ezek a köszöntések a próba végén történtek. Régebben a lakásomban fogadtam a köszöntő kórust. Itt külön is köszönöm a sok-sok értékes ajándékot, amit az énekkartól kaptam.