A háború utáni évek
A háború után lassan a dalkörben is megindult az élet. Vezetését ideiglenesen Veperdi László evangélikus tanító vette át. Egy 1948-ban kiadott állami rendelkezés szerint az államosított iskolákban tanító pedagógusok egyházi, kántori szolgálatot nem vállalhattak, így egyszeriben szinte minden gyülekezet kántor nélkül maradt. A választás lehetősége megmaradt, de aki a kántori szolgálatot választotta, az állami szolgálatba nem léphetett. Mivel Kerekes Gyula akkori fóti kántor az állami állást választotta, új kántort kellett keresni (bár még 1950. április 1-ig segédkántorként működött a presbitérium által meghatározott tiszteletdíjért, havi 200 Ft készpénzért és havi 40 Ft stólaváltságért). Kiss István kecskeméti karvezetőt 1948. június 27-ével megválasztották, azonban – mivel állását még szeptember 5-ig sem foglalta el – a presbitérium azonnali hatállyal érvénytelenítette választását. Ezután Kalocsay Ferencet, a naszályi gyülekezet volt rektorát, az új Naszályi Állami Általános Iskola igazgatóját és karvezetőjét jelölték pályázatra, Nagy Gyula (1942–47 között Nagyodon szolgált) pesterzsébeti lelkipásztor javaslatára. A fóti gyülekezet lelkipásztora ekkor I. Madarász Lajos volt. A fóti bemutatkozás 1948. november 27-én történt meg. Egy, a karvezető és a kórus számára is ismeretlen művet kellett betanítani, illetve annak egy részét. A presbitérium november 28-án Veperdi László karnagy és a kórus javaslatára Kalocsay Ferencet megválasztotta kántor-karnagyi tisztségre.
Eddigi életrajzomat az alábbiakban foglalom össze:
1925-ben születtem a szlovákiai Léván, hívő református családban. Öten voltunk testvérek. Szüleim 1930-tól a Béthel Árvaházban szolgáltak a háború végéig, mikor a Béthel-mozgalom megszűnt. A háború után édesapám a Lévai Református Egyház gondnoka volt haláláig. Az egyetlen református voltam, aki az Esztergomi Érseki Tanítóképzőben szerzett református kántori oklevelet. A háborús események miatt a Dunántúli Egyházkerülettől engedélyezett református bizottság vizsgáztatott az intézet szakfelügyelete mellett 1945-ben. Gyönyörű, meleg, kora nyári napon, tárt ablakokon keresztül szólt az orgona. A 90, 42, 105. genfi zsoltárdallamok, régi református magyar dicséretek dallamai, az első versek szövegével zengték körül a patinás Esztergomi Bazilika falait és parkját. Később, már 1949-től Zalánfy Aladár tanítványaként 4 évig, majd Gergely Ferencnél 2 évig orgonát tanultam, mivel a tanítóképzőben szerzett orgonatanulást kevésnek találtam. Mestereimre azóta is nagy szeretettel emlékezem.
Kántor-karnagyi szolgálatomat már 1944. október végén elkezdtem a lévai református gyülekezetben. Czeglédy Pál esperes volt a lelkipásztor, aki atyai szeretettel egyengette gyülekezeti munkámban első lépéseimet. A háború után, 1946-ban négyszólamú ifjúsági vegyes kart szerveztem. Az énekkarosok nagy lelkesedéssel jöttek a próbákra. Rövidesen a környék gyülekezeteibe is eljártunk énekkari szolgálatokra. A lévai gazdák hintókkal vitték a kórust, ami azóta is csodálatos élményem maradt. Szolgálati helyek voltak: Alsó-, Felsőszecse, Ladány, Újbars, Garamlök, Garamszentgyörgy, Óvár, Nagyod. 1947. március elején a szlovákiai deportálás elől átszöktem Magyarországra a salgótarjáni hegyeken keresztül. Április végén a naszályi gyülekezet kántorává választott Bakonyi Dezső lelkipásztorsága idején. 1948. októberében két hétre hazaszöktem Lévára (Szlovákiába), ahol október 11-én házasságot kötöttem Nagy Zsuzsannával, majd visszatértem Naszályra. Decemberben Fótra költöztem. A feleségem, aki szintén lévai lakos volt, nem tudott átjönni. (Útlevelet magyarok akkor nem kaphattak.)
Megválasztásom után újból át kellett szöknöm feleségemért Szlovákiába. A családjaink sírva búcsúztattak a bizonytalan út előtt, mikor egyik december eleji hideg, viharos éjszaka a két karomban hoztam át őt Letkés községnél a derékig érő Ipoly folyón, gyalogosan átgázolva. Nehéz, kemény, de mégis szép idők voltak, mert nekünk a jövőt, az életet jelentették.
Erről az eseményről I. Madarász Lajos 7 évvel később, 1955. szeptember 18-i visszaemlékezéseiben, a jegyzőkönyv szerint – melyet a gyülekezet előtt olvasott fel 1956. január 1-i jelentésében – így ír:
„Eddig magánosán csodáltam mindazt, amit Isten előttem lepergetett. Most magas, barna fiatalember érkezik a templomhoz. Régi magyar földről, mégis idegen határon átérkezik házastársával együtt. 1948. őszén vagyunk. Ami ezután történt, azt együtt csodáljuk, együtt szenvedjük, annak együtt örülünk, vagy együtt hullatunk könnyet miatta. Milyen igaz az Ige: jobban van dolga kettőnek, mint az egynek.”
Munkakörömet a Presbitérium az alábbiakban határozta meg:
A kántor-karnagy munkaköre: minden liturgiái zenei szolgálat, temetések is a Dalkör vezetése heti 2 alkalommal. A fizetése az állami állásban kapott és a továbbiakban, a mindenkori pedagógusi fizetés, plusz stólaváltság. Ezen felül köteles volt heti 24 órában hitoktatást végezni az általános iskolában, a meghatározott és az állam által fizetett óradíjért. (A hitoktatási órák száma később, évek múlva fogyni kezdett, így ez a munkakör mindinkább beszűkült.)
Első fóti szolgálatom 1948 karácsonyán történt. Nagy meglepetésem az volt, hogy az igen lelkesen, de nem ritmikusan éneklő gyülekezet a „Krisztus Urunknak áldott születésén…” kezdetű éneket tökéletesen ritmusban énekelte.
Újra megindult a Dalkör munkája. Feszített munka volt, mert az 1949. szeptemberi 50 éves jubileumra és a júliusban megrendezendő kecskeméti országos dalostalálkozóra készültünk. A műsoron szereplő művek: Bach: Óh Krisztusfő, te zúzott; Kodály: A csikó; Bárdos: Kossuth toborzó; Vásárhelyi: Három erdélyi népdal; Kenessey: 148. Zsoltár; Halmos: Paraszti nóták. A kemény, fegyelmezett munkának meg is lett az eredménye, mert a Kecskeméti Katona József Színházban nagy sikerrel énekeltünk. Egyébként a Dalkör hattyúdala volt ez a koncert. Az ünnepségek után behívattak a Dalosszövetségbe, és erélyesen tudomásomra hozták, hogy a Dalkör működési engedélyét bevonják, azzal az indokkal, hogy a Dalkör a városban szerintük „minősíthetetlenül tivornyázott”. Az árvalányhaj viselését pedig később megtiltották, mivel már nincs „árvamagyar”.
A társaság valóban szerette a humort meg a jó bort is, szabadidejükben a legények sétálgattak a városban, s közben megismerkedtek egy gazdával, akinek jó házi bora volt, és amiből néhány pohárral elfogyasztottak. Közben egy tréfa jutott az eszükbe. Megláttak az udvaron egy talicskát, s abba beleült Petényi József, aki kiváló tehetséggel részegnek tettette magát. Egyik legény tolta a talicskát, a többi (talán nyolcan) mögöttük egymás vállába fogódzva, nótázva elindultak a városba. A főtéren a fúvószenekar térzenét adott, és előttük mentek el. Mikor odaértek, a zenészek észrevették a csoportot, és leálltak, a járókelők tapsolni kezdtek. Egy pillanatig döbbenten néztek, mire a talicskában ülő férfi elsimította a haját, és tisztességesen köszönt, így látták, hogy józan és az egész csak tréfa. Erre felálltak és a karmesterrel együtt, vidám nevetéssel megtapsolták az árvalányhajasokat. Ez az egész ügy azonban kapóra jött, hogy az egyházi nevet viselő Dalkört kiiktassák a Bartók Béla Szövetségből. Egyébként akkor jelent meg egy rendelet, mely szerint a Bartók Béla Szövetség egyházi énekkarainak egyházi jellegét meg kell szüntetni záros határidőn belül.
Közben azonban a gyülekezetben már 1949-ben megalakult egy leánykar több mint 30 résztvevővel, majd pár év múlva egy 19 tagú gyermekkar. Mindkét kórus igen lelkesen dolgozott, kizárólag egyházi énekeket énekeltek. A leánykarral és a gyermekkarral kezdetben a Hallelujah énekeskönyvből, majd a kinyomtatásra előkészített gyülekezeti énekeskönyv addig ismeretlen énekeiből tanultunk.
A dalkör további sorsáról hadd álljon itt az idevonatkozó 1949. december 4-i jegyzőkönyv néhány gondolata és a presbiteri határozat:
„Lelkészelnök mindenek előtt megemlékezik a fóti Dalkör 50 éves jubileumáról, méltatja annak jelentőségét… A belügyi kormányzatnak fennáll olyan irányú intézkedése, miszerint az egyházi dalkörök, melyek nevükben, jellegükben hordozzák egyházi mivoltukat… és tagjai a Bartók Béla Szövetségnek… valamelyik népi szervezethez kell csatlakozniuk és teljesen egyházi jelleg nélkül folytatni munkájukat… vagyontárgyaikat átadni… Az ilyen átalakult dalkörnek csak olyan karnagya lehet, aki elvégzi az egy hónapos ideológiai karnagyképző tanfolyamot… Amennyiben az egyházi dalkörök … egyházi mivoltukat elhagyják, akkor nem oszlatják fel, és minden tulajdonuk sajátjuk marad. Ha nem alakulnak át, akkor pedig feloszlatják őket. Vannak, akik a feloszlás hívei… a másik része azt tartja helyesnek, hogy a Fóti Református Dalkör hagyja el nevéből a református jelzőt és csatlakozzék valamelyik népi szervhez… a kart vezesse tovább Kalocsay Ferenc karnagy, gyülekezeti munkásunk…
Határozat: Presbitérium őszinte sajnálatát fejezi ki afölött, hogy félévszázados Fóti Református Dalkör nem végezheti egyházi és világi vonalon párhuzamosan működését. Fájó szívvel veszi tudomásul az 50. év határán a régi férfikar megszűnésének szükségét. Nem tartja helyesnek, hogy a Fóti Református Dalkör férfikara átalakuljon református templomi karrá, mert ennek következményeit magáról el kívánja hárítani és amúgy is szükségtelennek látja, mert a Fóti Református Gyülekezet református templomi vegyeskara már szépen működik. Kettőnek szükségét nem látja. Tudomásul veszi, ha a Református Dalkör tagjai megalakítják valamelyik népi szerv keretében a maguk dalkörét, amiben folytatják munkájukat. Ebben a szervezésben azonban nem tudunk segítségére lenni az új dalkörnek karnagyunk átengedése dolgában. Maga az átengedés két okból lehetetlen: először is karnagyunknak egy hónapos ideológiai tanfolyamon kellene részt vennie, amit nem tehet meg amiatt, mert ő elsősorban gyülekezeti munkás, akinek feladata heti 24 óra vallástanítás, minden este gyülekezeti énekvezetésben az új gyülekezeti énekeskönyv bevezetése miatt nélkülözhetetlen: majd templomi énekkarunk vezetése és egyéb belmissziói munka. Másodsorban maga a karnagyképző tanfolyam sem veszi szívesen, ha egyházi munkás megy a tanfolyamra, annál a nagyon világos oknál fogva, hogy népi dalkörök vezetését csak ideológiailag teljesen azon a vonalon álló ember kezében látja biztosítottnak.”
A dalkör feloszlatása nagy gondot okozott a tagoknak, de a gyülekezetnek és a presbitériumnak is. Hosszú, félévszázados működésük alatt mintegy 50 díjat, köztük főleg I. díjat gyűjtöttek össze a kórusversenyeken, és közel 2000 pengő megtakarított pénzük volt, (ami sajnos a háború után elveszett). A Bartók Béla Szövetségből történő kilépés esetén mindent a szövetségnek kellett volna átadni. Ezt sem a dalkör, sem a gyülekezet, ill. a presbitérium nem akarta. A nyeremények értékesebb darabjait elosztották a tagok egy része között, hogy rejtsék el, „ki tudja, hogy lesz”. (D. Forgács Sándor visszaemlékezései alapján)
Így tehát eldőlt a nagy kérdés a presbitériumban, amelyben nagyon sok dalköri tag is volt, és így a férfikar megfelelő képviseletben vett részt, nem beszélve arról, hogy valamennyi presbiter mindig is szívügyének tartotta a Dalkör támogatását. A Bartók Béla Szövetség a Református Dalkört kizárta, a presbitérium pedig szívesen vette volna, ha a dalkör beolvad a vegyeskarba, de elsősorban a nyereménytárgyak sorsa miatt hozta meg így a döntését.
Amikor a Dalkört kizárták, a tagok sehogy sem nyugodtak bele, különben is féltették a sok szép nyereménytárgyat, nehogy le kelljen adni a szövetségnek (erre végül nem került sor). Sok fejtörés, huzavona és egyezkedés után úgy döntöttek, hogy Földművesszövetkezeti Dalkörré alakulnak. Így is történt. Váradi karnagyot kérték meg átmenetileg a vezetésre, aki Dunakesziről járt át egy ideig. Közben minden férfitagot megkértem, hogy alakítsunk a nőkkel közösen egy egyházi vegyeskart. Persze a zöme hallani sem akart róla: „Ki hallott már olyat, hogy nőkkel együtt énekelni…”, meg „azt külön meg kell tanulni…”, és hasonló indokkal nem álltak kötélnek. Néhányan azonban mégis átjöttek a vegyeskarba, sőt több férfi csatlakozott, akik addig nem is jártak a Dalkörbe.
A Szövetkezeti Dalkört meghívott vendégkarmesterek tanították, de sehogyan sem érezték magukénak a folyton változó vezetőt, hiszen megszokták, hogy jóban-rosszban együtt él velük karmesterük. Így lassan elkedvetlenedtek, lemorzsolódtak és kb. 2-3 év múlva megszűnt a Szövetkezeti Dalkör. Az 1949-ben megalakult kis gyülekezeti vegyeskar lett a dalkör jogutódja, amely, hála Istennek, elég jól fejlődött. [Évtizedekig vártuk, mikor jönnek a nyereménytárgyakért, de úgy látszik, megfeledkeztek róluk –nem jöttek! Sajnos a nyeremények a nagy gyötrődéses politikai változások, üldöztetések, bujkálások ideje után nagy részben elkallódtak. A megmaradt darabokat azóta is nagy becsben tartva őrizzük.