FEGYELMEZÉS
Elhangzott: 2009. október 8.Gyermekeink fegyelmezése is szolgálat, Istentől kapott feladatunk, amit akkor tudunk jól végezni, ha tiszta a saját lelkiismeretünk, nem nyom a saját bűneink súlya – ezt pedig csak Jézus kiontott vére által kaphatjuk meg. (Ha jól akarunk nevelni és helyes módon fegyelmezni, először saját lelkünk terén kell rendet tennünk!)
Honnan vegyünk tanácsot a gyermekneveléshez? Erre válasz a 2Tim3, 16-17. „A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.”
TANÍT – először tanítani kell a gyermekeinket, hogy elvárhassunk tőlük bármit
FEDD – rámutat a rosszra, hogy felismerjük és elhagyjuk – mindezt szeretettel, ahogy Isten is teszi (minket szeret, csak a bűnt utálja)
MEGJOBBÍT – megállít a bűn útján, megmutatja, hogy az engedetlenségnek fájdalmas a következménye, megfenyít
IGAZSÁGBAN NEVEL – Isten mellettem áll, fogja a kezem, nap mint nap gyakorolni kell a jót, amire tanított
építés = tanítás és igazságban nevelés, illetve fegyelmezés = feddés, fenyítés (megjobbítás)
Mit is jelent az, hogy fegyelmezés?
A fegyelmezés a nevelés azon alkotóeleme, ami önfegyelemre vezet.
~ nem negatív jelentésű, nem egyenlő a büntetéssel (ld. később) – más nyelvekben ’nevelést’ is jelent (discipline) – célja: a gyermek érett és önuralommal rendelkező felnőtté, a közösség hasznos tagjává váljon.
A nevelésnek sok eszköze van: példaadás, szóbeli útmutatás, kérés, helyes magatartás megtanítása, tapasztalatszerzés biztosítása, helytelen viselkedés korrigálása, büntetés – ez utóbbinak is megvan a helye, de nem szabad túl nagy szerepet szánni neki. Alapelv: Mindig igyekezzünk kedvesek, de határozottak maradni.
Tisztában kell lennünk azzal, hogy viszonylag új keletű és veszélyes az a nézet, amivel sok helyen találkozunk, hogy a gyermeknek nincs szüksége fegyelmezésre (engedékenység) – nem segíti a gyereket, hogy kiegyensúlyozott és felelősségteljes emberré váljon. Ráadásul rengeteg tudományos köntösbe bújtatott nevelési irányzat, elmélet született az elmúlt évtizedekben, amelyek egymásnak és sokszor a józan észnek is ellentmondanak. Minden közösségben / társadalomban léteznek elvárások, hogy milyen magatartás helytelen és elfogadhatatlan, ezek az erkölcsi törvények, amiket a szülőknek kell a gyermek felé közvetíteni, nekik kell betartatni a szabályokat.
Az eredményes fegyelmezés feltétele a gyermek érzelmi tankjának megtöltése szeretettel. A szeretet nélküli fegyelmezés olyan, mintha olaj nélkül akarnánk működtetni egy gépet – ideig-óráig sikerül, de csődhöz vezet. A fegyelmezés a gyermek javát tartja szem előtt, éppen ezért szeretetből kell fakadnia. A gyermeknek éreznie kell ezt, különben neheztelés, dac és ellenállás lesz benne, és megtanul ellenszegülni. Először fel kell tölteni a szeretet-tankját, mielőtt a fegyelmezéshez fognánk.
A gyermek önző módon szeret, nem képes feltétel nélküli, sem viszonzásra váró szeretetre (úgy viselkedem, hogy viszontszeressenek) – nem érzékeli, hogy a szülőnek is van szeretet-tankja, ami feltöltésre vár. Természeténél fogva magatartása próbára teszi a szeretetünket, nemhogy kiérdemelné azt. A helytelen magatartás legfőbb oka a kielégítetlen szeretet-éhség. A gyermek folyton azt kérdezi: Szeretsz engem? És mindig biztosítani kell őt erről.
A fegyelmezés kapcsán a legtöbb szülő ezt a kérdést teszi fel magának: Mit tegyek, hogy jobban viselkedjen? ehelyett ezt kellene kérdeznünk: Mire van szüksége a gyermekemnek, amikor helytelenül viselkedik?
Leggyakrabban: a szeretetünkre – testi érintésre, szemkontaktusra, minőségi időre (osztatlan figyelemre)
esetleg: fizikai szükségleteinek kielégítésére – éhes, szomjas, pelenkát kell cserélni, beteg, fáj valamije stb.
Ha ezekre reagálunk, a helytelen viselkedést is megszüntethetjük (sokszor a gyermek célja a rosszalkodással a figyelemfelkeltés).
Köv. kérdés: Bánja, amit tett? Ha igen, gyakoroljuk a megbocsátást. Ha ennek ellenére megbüntetjük, haragot válthatunk ki, és akadályozzuk, hogy érzékeny lelkiismerete fejlődjön. A megbocsátással példát is nyújtunk neki, hogy ő maga is tudjon majd másoknak megbocsátani.
A helytelen magatartást nem szabad elnézni, de se túl engedékenyen, se túl szigorúan nem szabad kezelni sem. Ebben áll a nevelés/fegyelmezés nehézsége, hogy megfelelő mércével mérjünk.
5 módszer a helytelen magatartás elkerülésére, a gyermek viselkedésének irányítására:
1. Kérés +
Ezzel a) tiszteletben tartjuk a gyermek érzéseit,
b) elismerjük, hogy gondolkodó lény,
c) tanítjuk és bátorítjuk, hogy felelősséget vállaljon a tetteiért, mivel választási lehetőséget adunk neki
A gyermek úgy érzi, együttműködik a szülővel, miközben a szülő nem mond le tekintélyéről.
Mivel kedvesebb, meggondoltabb és tapintatosabb, mint a parancs, korlátlanul alkalmazható.
2. Utasítás –
Hangvétele más. Van, amikor szükséges. Ha gyakran élünk vele, neheztelést, ingerültséget, haragot vált ki a gyerekből. Mivel mi határozzuk meg, hogy mit tegyen a gyerek, úgy tűnhet, nem érdekel minket, hogy mit érez és mi a véleménye. Minél gyakrabban parancsolunk, szidunk, kiabálunk a gyerekkel, fellépésünk annál hatástalanabbá válik. Minél ritkábban használjuk, annál hatásosabb. A szülői tekintély korlátozott mértékben áll rendelkezésünkre. Ha elpazaroljuk, nem marad belőle a valóban nehéz és kritikus helyzetekre.
3. Gyengéd testi ráhatás +
Főleg kisebbeknél hatásos, amikor felesleges érvelni vagy kiabálni (különösen dackorszak idején, amikor nem tudatos ellenszegülésről van szó).
4. Büntetés –
Legnegatívabb, legnehezebb, csak körültekintéssel alkalmazható. A vétség arányában kell kiszabni: a gyerekek kifinomult igazságérzettel rendelkeznek. Személyre kell szabni: tudni kell, hogy melyik gyermek számára mi jelent büntetést. Ne legyen hangulatfüggő – ne a pillanatnyi lelkiállapotunk határozza meg módját és mértékét. Javaslat: tervezzünk előre – ez féken tartja az indulatokat! Ne a büntetés legyen a fő fegyelmezési eszköz, mert haragot szít.
5. Magatartás megváltoztatása
Jutalmazás, ha a gyermek jól cselekszik – ez is veszélyes, ha túl gyakran használják: manipulál, nem törődik a gyermek érzelmeivel, a gyermek megtanulja kihasználni a szülőt, károsan hat a gyermek értékrendjére. Ezt is előre át kell gondolni.
A fegyelmezés közben is arra kell törekedni, hogy alkalmazzuk a gyermek elsődleges szeretet-nyelvét, és miközben esetleg büntetést rovunk ki rá, biztosítjuk róla, hogy ennek ellenére szeretjük. Fontos, hogy a fegyelmezés ne legyen közvetlen összefüggésben a gyerek elsődleges szeretet-nyelvével, különben azt fejezi ki, hogy őt utasítjuk el, és nem csupán a viselkedését. (pl. testi érintés – fenekelés, dicsérő szavak – szeretetlen kritika)
Mi a különbség a büntetés és a fegyelmezés között?
Büntetés: a szülő igazságot akar szolgáltatni a sérelemért; az elkövetett hibára koncentrál; a szülő a fontos, akit sérelem ért; a szülő haragszik, frusztrált, akkor nyugszik meg, ha a gyerek elnyerte büntetését; a gyerekben félelmet, haragot, bűntudatot kelt.
Fegyelmezés: a szülő ki akarja javítani a hibát, hogy a gyerek érettebbé váljon; a majdani helyes viselkedésre koncentrál; a gyerek a fontos, akinek korrekcióra van szüksége (megjobbításra); a szülő szeretetet érez és törődést, sajnálja, hogy meg kell fenyítenie a gyereket, de megteszi, mert felelős érte; a gyermeknek biztonságérzete van.
(Bruce Narramore: Segítség! Szülő vagyok)
A gyermek pontosan felfogja, hogy milyen indulat vezérli a szülőt, még akkor is, ha mi fel sem fogjuk, hogy dühösek vagyunk. Ha dühös vagy, próbáld megvédeni a gyermekedet az indulataidtól:
– ne azonnal fenyítsd meg
– valld be magadnak, hogy dühös vagy, kérd Istent, hogy úrrá legyél az érzelmeiden
– várj egy kicsit, amíg uralkodni tudsz magadon (ha kell, menj ki onnan)
– amikor lecsillapodtál, menj vissza és fenyítsd szeretettel.
Ha haragból megverted, kiabáltál vele, megsértődtél rá, kérj bocsánatot tőle és Istentől azért, mert haraggal tetted.
A józan gyermeknevelés 5 alappillére:
1. a szülők iránti tisztelet megtanítása – feltétlenül meg kell tanulnia a gyermeknek tisztelni szüleit: ez az alapja, hogy másokat is tiszteljen, és ezen múlik, hogy később elfogadja értékrendjüket; emellett az Istenről alkotott képét a szüleiről mintázza, tehát szeretetet és tiszteletet kell érezzen a szülei iránt. (Ez fordítva is igaz, a szülőnek is tisztelnie kell gyermekét: ne szégyenítsük meg a fegyelmezéssel mások előtt, ne kritizáljuk folyamatosan, tartsuk tiszteletben érzéseit.)
A gyermek várja az irányítást, de ragaszkodik hozzá, hogy szülei kiérdemeljék ezt a jogot. Minden gyermek eljut oda, hogy megkérdőjelezze ezt, és nyíltan szembeszegül a szüleivel – ekkor azonnal el kell fogadni a kihívást és egyértelműen meg kell nyerni a csatát. Ez legelőször a dackorszak idején jön el 15 hónapos és 3 éves kor között. Ez az az idő, amikor szelíden, de kitartóan meg kell alapozni a tekintélyt. A gyermekek értékrendjében nagy szerepe van az erőnek és a bátorságnak, ezért azt fogadják el vezetőnek, aki arra érdemes. Egy akaratosabb gyermek összeméri erejét a szülővel: amikor tiltunk neki vmit, megáll mielőtt megtenné, ránk néz kérdőn: ’Kíváncsi vagyok, most mit csinálsz?’ – ez az önfejűségre való hajlandóság ott van minden emberben (Ádám és Éva óta).
A gyermek dacos viselkedésének üzenetét mindig meg kell fejteni, mielőtt válaszolnánk rá – ha a gyermek a szeretet hiányát érzi, megnyugtatást vár, arra kell reagálni, de ha a helyzet irányítását akarja, azzal szemben határozottan fel kell lépni.
Amikor egy szülő nem fogadja el gyermeke dacos kihívását, valami megváltozik a kapcsolatukban: némi tiszteletlenséggel kezd szüleire nézni, mert úgy gondolja, nem méltók arra, hogy engedelmeskedjen nekik, és joggal töprenghet azon, hogy ha szeretik őt, miért engedik meg neki, hogy veszélyes dolgokat tegyen. Vannak alkalmazkodóbb természetű gyerekek is, ez veleszületett temperamentumtól függ, de vannak kifejezetten ellenkezők is, akik a maguk elképzelése szerint csinálnának mindent. Gondosan mérlegeljük az ilyen gyermekeknél, hogy melyek azok az esetek, amelyek érdemesek a szembeszállásra, és nyerjük meg az ilyen csatákat. Ugyanakkor jutalmazzuk minden együttműködésre irányuló megnyilvánulását.
A fegyelmezés nem csorbítja a szülői szeretetet, hanem belőle következik.
2. a fegyelmezés után nyílik a legjobb alkalom a beszélgetésre – a gyermek gyakran oda akar bújni a szülőhöz, ilyenkor tárt karokkal kell várnia és megerősíteni a szeretetéről (éreztetve, hogy nem a gyermeket, hanem a viselkedést utasította el), eközben el lehet magyarázni, miért fegyelmezte meg, és legközelebb hogyan kerülheti el.
3. felügyelet állandó korholás nélkül – könnyű hozzászokni az állandó tiltáshoz és kiabáláshoz, ilyenkor haraggal / fenyegetéssel akarjuk kikényszeríteni a cselekvést, ahelyett, hogy cselekvést alkalmaznánk a cselekvés kiváltására (mint ahogy autót sem lehet dudával kormányozni); a gyermek felfedezi, hogy a szóáradat mögött nincs igazi fenyegetés, ezért nem is hallgat rá többé – csak akkor cselekszik, amikor már robbanásig feszül a helyzet – ilyenkor a szülő is ’kénytelen’ durvább lenni, mert már túl ideges, hogy higgadtan fegyelmezzen; a gyerekek mindig a végsőkig feszítik a húrt, nem szabad alábecsülni, hogy tudatosan szembeszegülnek.
4. ne halmozzuk el a gyermeket drága ajándékokkal – ha azt érzi, hogy bármit megkaphat, nem fogja tudni megbecsülni az ajándékokat többé.
5. teremtsük meg az egyensúlyt a fegyelem és a szeretet között – a túlzott féltés is rossz, mert nem engedi, hogy a gyermek kockázatot vállaljon; ne rombolja a 2 szülő egymás tiszteletét (az egyik így nevel, a másik a háta mögött úgy)
A gyermekek abból merítik biztonságérzetüket, hogy tudják, hol vannak a határok, és hogy ki fogja azokat betartatni velük.
Forrás:
Pálhegyi Krisztina: Fegyelmezzük őket szeretettel! (cikk a Biblia és Család c. magazin 2009. őszi számában)
Gary Chapman, dr. Ross Campbell: Gyerekekre hangolva, Harmat, 2008.
Dr. James Dobson: Az akaratos gyerek, 2001.
