Hírarchívum

Történetünk

A kezdetekről sajnos kevés írásos emlék maradt ránk. I. Madarász Lajos lelkipásztor 1958-ban bibliaóra sorozatot tartott, melynek témája a Fóti gyülekezet története volt, a legtöbbet az ő jegyzeteiből tudhatunk meg, valamint Szabó Károly segédlelkész történetírásából, aki Fóton szolgált a XIX. században.

Kétségtelen tény, hogy már a IV. században római templom állt e helyen, melynek kövei a XII. században készült valdens/huszita(?) templom falába épültek bele.

Az 1526-os esztendő az egész országot megrázta. Irtózatos török sereget engedett Isten a magyarokra. Az ország részekre szakadása után a megmaradt főurak azonnal szétnéztek, és ahol gazdátlan földbirtokot láttak, nem egyszer kényszer útján bérbe vették. Isten különös gondviseléséből a község egy új gazda kezébe került, aki az új lutheri irányzatot követte. (A reformáció az 1530-as években kezdett el terjedni, kezdetben a Luther-féle, majd 1537 után a kálvini irányzat.)

Szépen lassan a reformáció ügye mellé álltak a gyülekezeti tagok. A templomban még sokáig misét mondott a pap, míg a házaknál az Ige magyar tanítása hangzott.

1538-ban a protestáns érzelmű fótiak nagy lépésre szánták el magukat. Bejelentették a hozzájuk kijáró római papnak, hogy ők is elhatározták: Dévai Bíró Mátyás tanítványai közül fognak lelki tanítót hívni körükbe. Egy megüresedett családi házban tartották az igei alkalmakat. A római pap beleegyezett, hiszen az Ő miséjére is szép számmal eljártak a hívek vasárnaponként. Lassan azonban többen voltak az „imaházban”, mint a templomban.

1541-ben a törökök bevonultak Budára, és az a hír járta, hogy a török jóindulatából több helyen a római egyháznak meg kell osztania templomait az evangélium híveivel. A fótiak nagy felbuzdulással elmentek a római paphoz, és elkérték a templom felét, mégpedig azt a felét, amelyikben a szószék állt. A püspök megengedte, mindössze egy kritériumot támasztott: a templomot a közepén erős kőfallal kell elválasztani. A hívek alig tíz nap alatt elkészítették a falat!

Az egyházközség 1554-ben alakult meg, amikor már a „kálvini irány” hívei birtokolták mai templomunk ősét. Egy ismeretlen nevű lelkigondozó prédikálásai alapján a hívek elhatározták, hogy a közös templomot meg kell szüntetniük, és tiszta egyszerű reformátussá kell tenni, hiszen a valdens ősök ilyennek építették három évszázada. A templom belsejét megújították, a díszeket, feliratokat eltüntették, a falakat fehérre festették.

Ezt követően nem sokkal a Szent György tiszteletére szentelt, tágas, szentéllyel, sekrestyével és toronnyal rendelkező templom a lakosság nagy részével együtt reformátussá vált.

A templom visszavételére többször is kísérletet tett a katolikus egyház, de az mégis református kézben maradt.

1554. október 31-én megtartották az első református istentiszteletet. Egy ismeretlen nevű lelkipásztor hirdette az Igét a Jelenések könyve 2,10 alapján: „Légy hív mindhalálig, és néked adom az élet koronáját.”

Az első lelkipásztor, akit név szerint ismerünk, Újvári Mihály, aki a fóti gyülekezet képviseletében vett részt 1626-ban a kevi lelkészgyűlésen.

„Tény, hogy az ellenreformáció Drackovich György váci püspök vezetésével a fóti református egyházat veszi célba, a lelkészt kitiltja az egyházi birtokokról, s a katolikus egyház ellenségeként említi. Egy 1675-ös Rómába küldött jelentés szerint Fót eretnek falu.”

1700-ban a mi templomunkat is felvették arra a listára, amelyen azok a templomok voltak, amelyeket a váci egyházfő vissza kívánt foglalni az eretnekektől. Ebben az időben Dvornikovics volt a váci római püspök, aki a vácvidéki prédikátorokat elűzte, és a pásztor nélkül maradt nyájakat igyekezett behajtani üresen maradó aklába. Ekkor Fót Újfalusi István és Sándor birtoka volt. Mindkét földesgazda református vallású volt, így rajtuk keresztül a váci püspök nem okozhatott kárt az eklézsiának. Sőt azt is tudjuk, hogy a váci egyházfő templom-visszavételi szándéka sosem vált valóra.

1714-ben, majd 1725-ben megújították a templomot.

Ebben az időben a fóti gyülekezetnek önálló lelkipásztora volt, mert ezt olvassuk 1735-ből: „Tótfalusi Sámuel jól vizsgázván, a fóti gyülekezet lelkipásztora lett.”

1747-ben adományozták egyik úrvacsorai kannánkat, ezzel a felirattal: „A fóthi reformata szent eklézsia számára készítette Vank István Istenhez való szeretetiből”.

1752-ben Veszprémi Ferenc lelkipásztor tervei szerint, a templom szerkezét megváltoztatva, embermagasságig lebontották, és újra felépítették, majd a régi fundamentumra, bizonyos részeken új alapokra húzták fel az új falakat.

Ez már a mi templomunk. Ezzel egyszer s mindenkorra lezárták a tulajdonjog vitát.

1787. április 2-án tették le a ma is fennálló, de azóta többször megnagyobbított templom alapjait. 1787. augusztus 26-án szentelték fel. A templom a falu központjául szolgált, annak főutcáján helyezkedett el egészen 1825-ig, amikor gróf Károlyi István az akkori kisszerű kastélya helyett a mostanit szándékozott felépíteni, s a jelentéktelen angolkertet is sokkal terjedelmesebbé és rendezettebbé kívánta tenni. Földesúri jogával élve a templom környékén lévő gazdák birtokait kisajátította, az összes épületet lebontatta, csupán a református templomot és a lelkészlakot hagyta meg. A gróf nagyméretű építési terve következtében a falu alakja teljesen megváltozott. Új házak épültek, az utcák máshova kerültek és így történt, hogy a templom előtt elhaladó főutca is más helyre került.

A gróf több ajánlatot is tett a templom megvételére, és egy új, másik helyen való felépítésére, de mindegyik próbálkozása az egyháztagok ellenállásába ütközött.

1829-ben villám csapott a toronyba, ezért azt lebontották, és csak 1867-re készült el új formájában.

Az 1843. évben elhunyt Tóbi Boros István megüresedett lelkészi állomását Nyikos Pál foglalta el, aki – az általa tett feljegyzések szerint – óhajtotta volna az elhanyagolt egyház fölvirágzását, s lépéseket is tett a grófnál a templom ügyében, kijelentve az egyház hajlandóságát az 1842. évi ajánlat elfogadására. Azonban az éppen ekkor épülő római katolikus templom egészen elvonta a gróf figyelmét, e tervezgetés valósággá nem lett, s az egyháznak minden ez irányban táplált reménysége meghiúsult – maradt minden úgy, ahogy volt.

Megpróbálta Nyikos adakozásra is felhívni a gyülekezetet, hogy az így összegyűlő pénzből fedeznék a szükséges javítási kiadásokat, ámde – miként ő maga panaszolja – a buzdításnak, felszólításnak kevés sikere volt. „Az adakozás beírására köröztetett kis könyvek az elhunyt apák buzgalmát a fiakban nem találták.”

Az 1848–49-es szabadságharc egész folyama alatt jóllehet több ízben vonultak keresztül községünkön ellenséges hadak, az isteni gondviselés őrködött az egyháznak minden javai fölött.

1855-ben Sipos Pál lelkész állt a gyülekezet élére. Az Ő szolgálati ideje alatt mind anyagiakban, mind lelkiekben gyarapodott a gyülekezet. Ekkor újították fel szinte teljesen a templomot, valamint ekkor építették fel az iskolát is, melyben 1860-ban megindult a tanítás.

1869. május 30-án a torony tetejére új csillag és gömb került, amelybe a gyülekezet rövid történetét és az akkori hívek nevét zárták.

A harangok öntésére éveken át készültek, mire 1876-ban egy 6 mázsás, 1878-ban egy 4 mázsás öntetett és adatott át rendeltetésének, melyeket Antoni Zechenter, budai mester öntött.

1887. szeptember 4-én ünnepélyes keretek között felavatták az orgonát, melyet a gyülekezeti tagok adományiból Országh Sándor készített el. Az orgona 13 regiszteres, 1 manuálos volt.

Az 1920–as évek elején az I. világháború alatt elszenvedett károkat folyamatosan helyreállították, pótolták. Ekkor Balogh Ferenc lelkész volt a gyülekezet vezetője, akit az egyház egyik legjobb szónokának tartottak. A kor szellemének megfelelően „ostorozó” prédikációinak nagyon pozitív erkölcsi hatása volt a gyülekezetre. Gyakran felemelte szavát az italozás, a kicsapongás, a léha, züllött élet, a paráznaság, a házasságtörés, a csalás és a lopás ellen. A kártyázást az ördög bibliájának nevezte. A bűnt gyűlölő és az igazságosan ítélő Istent prédikálta.

1921-ben az iskola és a lelkészlakás, valamint a kántorlakás teljesen tönkrement tetejét cserélték le. Rá egy évre az elrekvirált orgonasípokat pótolták, és az orgonát is rendbe, hozták.

Sajnos a harangok is áldozatául esetek a háborúnak, de a gyülekezet újakat öntetett helyettük.

1923. december 23-án szólaltak meg az új harangok. A harangokat Szlezák László öntötte, budapesti műhelyében. A nagyharang 600 kg súlyú, egyik oldalán a következő felirat: „A nagy háborúban elesett hős fiainak emlékére öntötte közadakozásból a református anyaszentegyház…”. A másik oldalon címer látható, alatta felirat: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod” (Mt. 4,9-10).

A kisharang 100 kg, magas hangú, egyik oldalán az öntés körülményeit olvashatjuk, a másikon egy kehely van, alatta a következő felirat: „Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják” (Mt, 5.8).

1942-ben I. Madarász Lajos lelkész lett a gyülekezet vezetője. Az ő szolgálata elején a tradicionális foglalkozások és alkalmak, mint például a színjátszó kör, tea esték télen a kultúrházban 200–250 fő részvételével, fiú, lány és asszonykör stb. mellett a lelki építkezés is hangsúlyt kapott. Jézus értünk végzett áldozatán keresztül az Isten felénk hajló kegyelmét hirdette.

Javában benne jártunk a II. világháborúban. Ezekben az időkben minden reggel volt igehirdetés. A templom találatot kapott, a torony is megsérült, amit a háború elmúltával rendbe hoztak.

A háború után zsúfolásig megtelt templommal kezdődtek az evangelizációk. Új életforma kezdetét jelentették ezek az igehirdetések. Megindult gyülekezetünkben a lelki ébredés, mely nagyon sok gyülekezeti tagot megérintett, és hatása még 60 év után is érzékelhető. Alakult egy közösség, amelynek tagjai az ige tanulmányozásával, közös imádsággal, a tragédiát átélt családok felkarolásával és diakóniai tevékenységgel foglalkoztak.

1945-ben az ifjúság kezdeményezésére fiú Népfőiskola indításának tervét latolgatta a presbitérium, majd örömmel támogatta. Tanterem és internátus épült. Ugyan ebben az évben csatolták Kundházát, a mai Kisalagot a gyülekezethez.

1947. október 31-én készült el a 300 kg-os harang Szlezák Ráfaelnél Rákospalotán. Felirata: „A második nagy háború idején elvitt ősi harangunk elárvult helyére, hitvallástételünk megújítása napjának emlékére öntette a fóti református egyháztagok áldozatkészsége. Egyedül Istené a dicsőség!” A másik oldalon felirat: „Légy hív mindhalálig” (Jel. 2,10).

1948-ban, miután államosították az iskolákat, a fiatalabb és idősebb testvérek vették ki a részüket a hittanoktatásból. Az állami rendelet szerint az államosított iskolákban tanító pedagógusok egyházi, kántori szolgálatot nem vállalhattak. Sok gyülekezeti tag nevelte a gyerekeket Isten, Jézus, Biblia és az egyház szeretetére. Ekkor választotta meg a presbitérium Kalocsay Ferencet a kántor-karnagyi tisztségre, a II. világháborúban eltűnt Dallos Dezső helyére.

1955-ben a presbitérium elhatározta, hogy az orgonakarzatot megnagyobbítja az énekkar részére, melynek padlózatának fém tartószerkezetét Béres János készítette adományként. A lépcsőfeljárót ekkor vezették a templom mögé, ezzel is növelve a helyet az orgona számára, melynek felújítása tervbe volt véve.

I. Madarász Lajos lelkipásztort 1959-ben esperessé választották. Újabb érdekes időszaka ez a gyülekezetnek, mert a 17 éves esperesi szolgálata alatt Fóton egy egész teológus nemzedék nevelkedett, akik innen az egyházmegye gyülekezeteibe kerülve lettek önálló gyülekezetvezető lelkészek. Ebben az időben vált a budapesti teológusok között szállóigévé: „ha jól tanulsz, még fóti segédlelkész is lehet belőled”. És ugyancsak ekkor volt egyházmegyénk a Magyarországi Református Egyház elit egyházmegyéjeként emlegetve.

I. Madarász Lajos esperes lelkipásztor mellett nem szabad megfeledkezni egy másik karizmatikus személyiség szolgálatáról sem: Kalocsay Ferenc kántor-karnagyról. Nevéhez fűződik, hogy a gyülekezet elsők között vehette használatba a ma is használatos énekeskönyvet. Megtanította ritmikusan és olyan szépen énekelni a gyülekezetet, hogy 10 éven keresztül mi énekeltünk a Magyar Rádió által vasárnap reggelenként közvetített református istentiszteleteken. Természetesen felvételről. Megszervezte, és 50 éven keresztül alakította, formálta a gyülekezeti énekkart, amely nagy elismerést váltott ki mind Magyarországon, mind azokban az európai országokban, ahol énekeltek. Megálmodója és cselekvő részese volt az új templomi orgonánknak.

1967-ben a templom renoválására gyűjtöttek adományt. A gyülekezet áldozatkészségét mutatja, hogy az 1967-es templombelső felújításának teljes költségét – a gyülekezetet alkotó családok rendkívül nehéz anyagi körülményei ellenére is – egy vasárnap letette az Úr asztalára. Ennek köszönhetően húsz évvel I. Madarász Lajos megválasztása után a templom teljes belső-külső renoválására került sor, valamint a kántorlakást is teljesen megújították. Az orgona fújtatóját is ekkor villamosították, és a templomot fűthetővé tették.

1974-ben megkezdődött az orgona javítása és kibővítése Kalocsay Ferenc kántor-karnagy, Máté János és Gárdonyi Zoltán tervei szerint. A legtöbb alkatrészt a németországi Weikersheim Laukhuff cégtől hozták. Az ehhez szükséges pénzt a gyülekezet adományából, holland gyülekezetek segítségével (főként a bennecomiak, J. Busher /Joli néni/ közbenjárására) teremtették elő. Viszonozhatatlan anyagi és erkölcsi támogatást nyújtott Kurt Mectersheimer, volt leimeni lelkipásztor. Ezen kívül Kalocsay Márta orgonaművész több orgonakoncertet adott, hogy ezek bevételéből is a hangszerépítést támogassa. Az orgonakarzat összes famunkáját, a lambéria, a mellvéd, valamint az orgonaszekrény összes díszítőelemét Kalocsay Ferenc akkori kántor-karnagy készítette a rückpozitív elöl kiálló tőkéivel együtt. A ma is használatos orgona 3 manuálos, 28 regiszteres 2 kombinációval, hangversenyek rendezésére is alkalmas.

1976-ban, I. Madarász Lajos esperes halála után Végh Tamás lelkészt választották meg.

Végh Tamás önálló egyházfi munkakört szervezett. A gyülekezet a megboldogult esperes I. Madarász Lajos sírját önköltségen felállította, melynek felavatására 1977. szeptember 11-én került sor.

A régi lelkészlakás már korszerűtlenné vált, a benne lévő gyülekezeti terem, ahol az alkalmakat tartották, szűknek bizonyult. 1981-ben a presbitérium új gyülekezeti terem építésére szánta el magát, melynek tervét 1982. október 20-án a presbiteri gyűlésen el is fogadták. A terveket Németh József készítette Elekes László és Füle Lajos ötleteit is felhasználva. Az új gyülekezeti termet 1988-ban adták át.

1988-ban gyülekezetünkből Végh Tamást egyházmegyei tanácsbírának, valamint Buzás Jánost egyházmegyei főjegyzőnek választották. Ebben az évben kezdődött el az a szép szokás, hogy a presbiterek istentisztelet előtt 15 perccel összegyűlnek a gyülekezeti teremben, és csendes fohászra hajtják fejüket.

1991-ben a presbitérium egyhangú döntése alapján a fóti református egyházközség bejelentette, hogy igényt tart az államosított épületekre. Ugyanis elindult az Ökumenikus Általános Iskola, melyet a négy felekezet közösen alapított, és a tanároknak szükség volt szolgálati lakásra.

1992-től kezdett Kenyeressy Károly segédlelkészként szolgálni. Azért is érdekes az ő neve, mert az 1995-ös lelkészváltáskor ő ment Zila Péter megüresedett helyére Válra.

1995-ben lelkipásztorváltás történt, Végh Tamást a Városligeti Fasorba hívták meg vezető lelkésznek. Helyére Zila Péter lelkészt választotta meg a gyülekezet.

Sok újítást vezetett be, amellyel a gyülekezet közösségét kovácsolta össze.

A berekfürdői csendeshét 1995-ben kezdődött a Bibliaszövetség szervezésében, melyen gyülekezetünkből is többen részt vettek. Ekkor arra gondoltunk, hogy saját magunk számára szervezhetnénk ilyen heteket. 1996-tól kezdve folyamatosan a péceli gyülekezettel közösen szerveződtek a csendeshetek. 2001-től egy harmadik gyülekezet is bekapcsolódott, a veresegyházi. A három gyülekezet a mai napig együtt jár a berekfürdői konferenciákra, ahol évente kb. 100 fő vesz részt.

Ahogy a felnőttek, úgy a gyerekek részére is megindult a táboroztatás. Végh Tamás lelkipásztorkodása alatt a gyülekezet gyermekei, ifjai országos református táborokon vettek részt Tahiban, Biatorbágyon, Tápiószelén. 1995–96-tól kezdve saját gyerektáboraink indultak.

Különböző gyülekezeti alkalmakat vezettünk be 1995-ben: a női órát egy kicsit megreformálva fiatalasszony-óraként ment tovább, valamint ez év őszén elindult a férfióra. Ebben az évben jött hozzánk Katona Zsuzsanna lelkésznő segédlelkésznek, aki a megnövekedett egyházi feladatok terhén enyhített.

1995 augusztusában a templom teljes belső tatarozására került sor, mivel a férfi kar feletti mennyezetrész beszakadt.

1996 januárjában indult meg a gyülekezeti újság, az Örömhírlap.

1997. január 1-én kinevezték Zila Pétert és Elek Istvánt egyházmegyei, majd kerületi tanácsossá. 2000 júniusától Zila Péter egyházmegyei főjegyzői (espereshelyettesi) tisztséget látott el.

A fóti református óvoda alapító okirata 1998. május 20-án készült el egy hosszú, mégis váratlanul lezáródó folyamat eredményeként. Az intézmény fenntartója a Fót-Központi Református Egyházközség, amely egy nagy múltú, gyökereihez mélyen kötődő közösség, melyben él a protestantizmus egyik nagyszerű törekvése: a gyermekek magas szintű, hitben gyökerező nevelése, képzése, tanítása.

A rendszerváltás után a gyülekezet részt vállalt a Fóti Ökumenikus Iskola létrehozásában, s akkor már feltámadt egy protestáns vagy kifejezetten református óvoda létrehozásának gondolata is. Ez a gondolat kedves, dédelgetett vágy volt, amelyet sokan hordoztak imádságban, de a gyakorlati kivitelezésére alig volt remény.

1998. szeptember 1-jén megnyílt a „Száz Juhocska” Református Óvoda, „gyülekezetünk veteményeskertje”, mely a mai napig is működik.

2002 tavaszán a kisalagi református közösség levált, így Fót-Központi Református Egyházközség lett a hivatalos nevünk.

Lelkipásztorunk 2004 júniusában a hajdúböszörményi református gyülekezet lelkipásztora lett. Őt Sebestyén Győző lelkész váltotta fel, aki előtte Szatmárcsekén szolgált.

A református közösség szerepéről a következőket nyilatkozta:

„Nem vonulhatunk ki, szerepet kell, hogy vállaljunk, meg kell láttassuk az egyház világos szerepét és helyét. Rólunk is szól egy ország, egy település jövője, ránk is vonatkoznak a döntések, tehát nekünk is részt kell vállalnunk bennük. Megpróbálunk értéket vinni az emberek életébe, gondolkodásába. Meg kell láttatni velük, hogy ki közvetíti a valódi értékeket. Azt szeretném, ha tudnánk – és nem csak a református gyülekezet tagjai –, hogy Isten minket, lelkészeket a fóti emberekért állított ide.”

Végül álljon itt a Fóti Református Gyülekezet lelkipásztorainak, tanítóinak névsora:

Lelkipásztorok:
1. Ismeretlen nevű 1605
2. Újvári Mihály 1625
3. Komlyáti Mihály 1628
4. Marussi G. János 1632
5. Papi János 1665–1681
6. Váczi János 1681–1692
7. Maróti János 1692–1704
8. Harsányi János 1711–1716
9. Tornyallyai Mihály 1716–1718
10. Papi János 1718–1720
11. Vásárhelyi Mihály 1720–1725
12. Szegedi András 1725–1735
13. Kecskeméti Miály 1735–1737
14. Tóthfalusi Sámuel 1737–1746
15. Simoni András 1746–1748
16. Veszprémi Bereck Ferenc 1748–1764
17. Nagy János 1764–1768
18. Igaz János 1769–1770
19. Bátorkeszi Ferenc 1771–1775
20. Bertha Sándor 1776–1787
21. Peterdi József 1788–1824
22. Tóbi Boros István 1825–1847
23. Nyikos Pál 1848–1855
24. Sipos Pál 1856–1892
25. Molnár Albert 1892–1911
26. Balogh Ferenc 1913–1942
27. I. Madarász Lajos 1942–1976
28. Végh Tamás 1976–1995
29. Zila Péter 1995–2004
30. Sebestyén Győző 2004–
Tanítók:
Borzsák András
Both István
Czövek József
Csokonai József
Dallos Dezső
Erdélyi Zsoltné (Bocskár Erzsébet)
Fekecs Zsigmond
Fitos Ferenc
Gömöry Katalin
Herczeg János
Kalocsai Kálmán
Kerekes Gyula
Kerekes Pál
Kis Pál
Mezei Ferenc
Nyikos Ferenc
Obernyik József
Oláh József
Parragh Bertalan
Piskolti Sámuel
Somogyi László
Vaczó András
Varga Gergely
Zovány Gyula
Zsoldos Antal

Vissza az oldal tetejére ↑