A kórus története

Kalocsay Ferenc: A Fóti Református Egyházközség Gárdonyi Zoltán énekkarának története

Az első félévszázad

1886 – Ez az év a fóti énekesek első közös fellépésének az éve. D. Forgács Sándor, aki elnöke is volt a dalkörnek, mondta el emlékezéseiben, hogy a jó hangú férfiak összejöttek – természetesen legtöbbször a borospohár mellett – és szolid iddogálás közepette énekelgettek, dalolgattak. A társaság lassan összeszokott, egyre rendszeresebben találkoztak. A község zömmel református volt, és a legénykori barátság kialakításában is elsőrendű szerepe volt a vallási hovatartozásnak. Nyilván mégis csak nótázgattak, hiszen a hely, ahol találkoztak, csak ezt sugallta. Ezeknek az éneklő legényeknek azon felül, hogy reformátusok voltak, közelebbi kapcsolatuk is volt a gyülekezettel – ez a temetéseken szokásos éneklésnél nyilvánult meg. Egyházi vallásos énekeket abban az időben csak a temetéseken, illetve előtte, a halottas házaknál énekeltek a sirató és virrasztó asszonyok. Amikor a temetéseken férfiak is énekeltek, ők ott is egy csoportban állva, mindig együtt voltak. A lelkipásztor ekkor Sipos Pál esperes volt, az ő szolgálati ideje alatt épült a templom 13 regiszteres (1 manuálos) orgonája, melyet Országh Sándor orgonaépítő készített 1887-ben.

Lassan híre ment a jól éneklő társaságnak, akiket már akkor dalkörnek tituláltak. 1886-ban meg is hívták őket a Kőbányai Sörgyárba énekelni egy rendezvényre. Ott már mint Fóti Református Dalkör szerepeltek. Énekkarnak persze még nem mondható, mert hiszen vezetőjük sem volt, saját maguk a kedvenc nótáikat énekelgették. Kőbányán is karvezető nélkül, unisono énekeltek. Az akkor református tanító, Both rektor pártfogásába vette a kis csoportot. Ezen felül semmi nyoma nincs közös munkájuknak.

Steffek Ödön, volt dalköri tag, kézzel írott visszaemlékezéseiben a következőket írja:

„1896-os évben március 15-e alkalmával a régi szokás szerint hazafias ünnepélyt rendeztek. A vacsora közti beszélgetésnél, poharazás közben Vörösmartynak a ‘Fóti dal’ c. művét: »Fölfelé megy borban a gyöngy, jól teszi…« kezdték énekelni. Az itt résztvevők között volt Bertók József, aki felszólította az asztalnál ülő 7 embert, hogy amennyiben lehetséges, úgy kedd esténként az ő lakásán találkozzanak, amikor is 2 fillér petróleumpénz fizetése után nótákat fognak énekelni. Az emberek meg is jelentek, és ezután minden kedden ott találjuk őket Bertókéknál.

1898-ban Zsoldos Antal rektor (így hívták a háború előtt az igazgató kántortanítót) elvállalta a csoport vezetését. 1899-től hivatalosan mint Fóti Dalkör működtek. 1910-ig egyházi énekeket tanultak, a templomban és a temetéseken énekeltek. A gyülekezet lelkipásztora ekkor (1892–1911-ig) Molnár Albert volt. 1910 októberében voltak először „dalosnapon” Badacsonyban. A feljegyzések szerint 1911-ben (ez volt az első verseny) Vácon, a Pokol-szigeten abszolút fölénnyel nyerték el az első díjat, egy vándorzászlót. A nagy siker után hazatérve a fóti elöljáróság köszöntötte a dalkört. Ezek után sok pártoló tagja lett a kórusnak. Zászlót is csináltattak, amely még ma is megvan.

Zsoldos Antal 1912-ben meghalt, és helyébe Varga Gergely lépett. 1913-ban az alagi dalos versenyen elefántcsont karnagyi pálcát nyertek. Az első világháború kitörése után sok énekes bevonult, úgyhogy a háború végéig a dalkör működése szünetelt. 1920-ban kezdték el újra Varga Gergely vezetésével a tanulást, majd 1921-ben Balogh Ferenc (1913–1942) lelkipásztor vette át az 54 tagú dalkör vezetését. Bevezette, hogy csak az lehet tag, aki az énekeket egyedül is el tudja énekelni. Ennek következtében rövidesen 23-ra csökkent a létszám. 1922-ben az akkor megválasztott Kerekes Gyula rektor fél évig vezette a kórust, őt követte 1924-ig Kerekes Pál tanító. Rövidesen új tanítóválasztásra került sor, és a dalkör kérte a lelkészt, hogy zeneileg jól képzett karmestert válasszanak. Ekkor került sor Dallos Dezső karnagy megválasztására, akinek sikerült kiváló énekkarrá fejleszteni az együttest. Minden dalos fóti népviseletben volt: csizma, sötétkék csizmanadrág, ugyanolyan színű félkabát, fekete kalap, minden kalap mellett egy csokor árvalányhaj, tölgyfalevéllel. Szerepléskor, amikor a karnagy a közönség előtt meghajolt, a zászlótartó dalos (külön erre megválasztott énekkaros tartotta a zászlót éneklés közben is) a zászlót is meghajtotta és az énekesek egyszerre emelték meg magasra árvalányhajas kalapjukat. Ez a jelenet mindig rendkívül látványos volt, ezzel is sikert aratott a különben is kiválóan éneklő dalkör. A versenyekre az útiköltséget színdarabok előadásából és a pártoló tagok által befizetett összegből fedezték. Egy új dalköri tag csak felvétele után 1 év múlva mehetett versenyre.

1927-ben beléptek az Országos Magyar Dalos Szövetségbe, és augusztus 15-én részt vettek a szegedi országos versenyen. Itt Balogh Ferenc lelkész egy barátjával, Boross tanár úrral akarta versenyre küldeni az énekkart. Ebből nagy bonyodalom lett, mert szerették Dallos karnagy urat, aki az énekeket betanította, és ragaszkodtak ahhoz, hogy ő vezesse a kórust. Dallos az előzmények miatt nem akarta vállalni, míg végül Boross tanár úrnak kellett őt rábeszélni a részvételre. Ekkor Balogh lelkész el akarta venni a Református címet a Dalkörtől. Végül is lecsitultak a kedélyek. A kétezer dalos részvételével rendezett versenyen a fótiak az I/b díjat nyerték el, ami fényes sikernek számított. 1928-ban Vácott a főszolgabíró édesanyjának temetésére hívták meg őket, ahol 500 pengőt kaptak.

1929-ben, Debrecenben nevezetes verseny volt: Nagy lelkesedéssel fogtunk neki az énekszámok tanulásának, már csak azért is, hogy a legnagyobb református városban igen szépen szerepeljünk. Egy(!) egyházi éneket is tanultunk, hogy a templomban is énekeljünk. A verseny megkezdése előtt fél napig a tűző napon kellett állni és a díszelnökünk, Balogh Ferenc lelkipásztor megtiltotta a verseny előtti borivást, és citromevéssel kellett a bort pótolni. Mire a versenyre került a sor, senkinek nem volt hangja, mert ez a földműves dalkör borral él.” (Steffek Ö. visszaemlékezéséből)

1930-ban Budapesten, Dunakeszin és Újpesten, 1931-ben Fóton, Szentendrén, 1932-ben Balassagyarmaton, a budapesti Margit-szigeten, 1933-ban ismét Dunakeszin, Fóton, Budapesten a Király Színházban, Felsőgödön, Pesterzsébeten, Kőbányán, 1934-ben Újpesten, Gyomron, Felsőgödön, 1935-ben Rákospalotán és Újpesten énekeltek. Ebben az évben a Dalkör elhatározta, hogy Bécsbe utazik. Felvették a bécsi dalosszövetséggel a kapcsolatot, és kezdték összegyűjteni a pénzt. Mindenki a hitelszövetkezetbe adta a pénzét kamatra. Már majdnem megvalósult az út, amikor az egyik dalköri tag kivette pénzét a takarékból, mert malacokat akart venni. Erre aztán egymás után vették ki a pénzüket, ki erre, ki arra, végül az egész út elmaradt. Jellemző, hogy a dalkör létszáma a bécsi útra készülve 36 személyből állt, de 120-an jelentkeztek az útra.

1936-ban Veresegyházon, Gyömrőn, 1937-ben Pestszentlőrincen, Kisalagon, Váchartyánban, 1939-ben Kassán, Újpesten vettek részt versenyen. 1940-ben új zászlót készíttettek. 1942. február 8-án, a Zeneakadémián énekeltek, és egy ezüstserleget nyertek. 1942-ben Dallos Dezső karnagyot behívták katonának és rövidesen kikerült a frontra: „… ahonnan többször meleghangú sorokat írt a dalárdának, melyben buzdította őket, és kérte őket, hogy az általa megkezdett úton haladjanak. Aztán egyszer megszakadt a levélírás, hiába vártunk tőle többször buzdító levelet, hiába sóvárogtunk, hogy legalább az írását láthassuk, de a posta könyörtelen volt, nem hozott több levelet. Azután egyszer csak jött egy levél, de az írása idegen volt. A levélben röviden és szárazon meg volt írva, hogy Dallos Dezső kötelesség teljesítése közben az orosz harctéren eltűnt.” (Steffek Ö.)

Czövek József tanító vette át a Dalkör vezetését, de a versenyeken nem vettek részt a sok bevonult miatt. Ebben az évben halt meg Balogh Ferenc lelkész, és helyébe I. Madarász Lajost választották lelkipásztornak.

I. Madarász Lajos szolgálatának első éveiben (1942–43) megpróbálta a dalkört rábírni, hogy kizárólag egyházi énekkar legyen és gyülekezeti szolgálatokat végezzen, Fóton és vidéki utaikon. Ez a próbálkozása azonban a tagok ellenállása miatt akkor nem sikerült. A bombázások miatt azután a próbák is elmaradtak, sok dalkörös el is esett a fronton.

Oldalak 1 2 3 4 5